Szent Korona születéséről

A Szent Korona készítésének ideje, helye és alkalma

- Átszerkesztett és kiegészített kivonat „A Magyarság jelképei” c. kötetből, ahol a képanyag és az irodalomjegyzék is megtalálható. -

Történetírók a Szent Korona születéséről

Ibrahim Pecsevi török történetíró "azt állítja, hogy ő hallotta a magyaroktól ezt a nyilatkozatot: a korona 3000 esztendős; Iszkendertől (Nagy Sándor) örökölte Nusirván (Kürosz) s ettől szállott mi reánk. Továbbá Mohammed Emin nagyvezír 1768-ban azt írta Kaunitz herczegnek, hogy az osztrák császár ‑ mint a Nusirván idejéből maradt korona örököse ‑ egyedül érdemli meg az "imperator" czímet." (Thúry/1893/343, 344)

Nagy Szulejmán 1529. évi hadjáratának leírása szerint a Tas falu melletti állomáson a pasa lóháton összegyűjtvén a bégeket, előhozatta a királyoktól viseltetni szokott koronát s megmutatta nekik, ezt mondva: "Ez a korona Nusirván idejéből maradt fenn." (Katona/1989/127).

Bár e török feljegyzések nem hagytak mély nyomot a koronakutatásban, Nusirván (Kürosz) és kora nem vethető el, amikor a korona eredetét kutatjuk. Vannak ugyanis további adatok és megfontolások is, amelyek alapján bizonyosra vehetjük, hogy Perzsia hunok-járta határterületein született meg a Szent Korona. [1]

A következő oldalakon ezeket az adatokat vesszük sorra.

A stíluspárhuzamok tanúsága

A kutatás által korábban is figyelembe vett technikai és stíluspárhuzamok arra utalnak, hogy hun-avar ötvösök is készíthették a koronát.

E szerint a Szent Korona annak az új ötvös-technikának a kiemelkedő alkotása, amelyik a Volga-vidéken a IV. század dereka után, tehát a hunokkal együtt jelenik meg. Ennek jellemzői az elsősorban indiai piros almandint és színes gránátot meg mervi(?) üvegpasztát felhasználó rekeszes kőberakás és a filigránozás. Hasonló tárgyak tömegét tárták fel Kercs kőből épített sírkamráiban (IV. század vége, V. sz. eleje), ahol ez a polichrómnak nevezett stílus már teljesen kifejlett formájában jelentkezett. A polichróm stílus korai előfordulásai II-IV. századi grúz és örmény sírokból ismertek, ahova párthus majd szaszanida hódítók vihették. Magát a rekeszes technikát (zománccal, vagy kővel) már jóval a hun kor előtt ismerték a szkíták, de a színes kőberakást kiválóan alkalmazták a párthusok és a kusánok is (Bakay/1997/159).

A rekeszes kőtechnika eredetileg talán a Földközi-tenger partján alakult ki, amely területet a Krisztus születését megelőző évtizedekben a párthusok is hódoltatták. A stílus kialakulása minden bizonnyal a párthusok és kusánok mediterrán, sztyeppi és indus területeket összekötő történetének és kereskedelmi kapcsolatainak köszönhető. Magát a Szent Koronát már a szaszanida pusztítások elől Perzsiából a hunokkal együtt élő sztyeppi apar (avar) törzsekhez visszatérő keresztény párthus (apar) ötvösök alkothatták meg a hun-perzsa határterületeken.

A korona stíluspárhuzamai megtalálhatók a szaszanida Irán környezetében, a hun időkben vagy azt követően készült keleti ezüstökön is. Ennek példái a párta hegyábrázolásai.  A kettős vonallal rajzolt hegyeken látható kisebb halmok (kőrakások, oltárok, lángnyelvek?) az ötvösségéről és üveggyártásáról híres mervi oázisban alkalmazott szimbólumok (1. ábra). A sivatagi település fontosságát és gazdagságát a mellette vezető Selyem-út adta, amely az akkori világ legjelentősebb kereskedelmi útvonalaként összekötötte a mediterrán világot Kínával. Merv ma kihalt romváros a sivatagban, egykor azonban lakosságának száma meghaladta a félmillió főt.

1. ábra. Azonos stílusú és szerkezetű halomábrázolások egy 421-438 között Mervben készült ezüsttálról (balra, Marschak/1986 nyomán), egy IX. századi keleti ezüsttálról (középen, Marschak/1986 nyomán) és a magyar Szent Korona pártázatáról (jobbra)

Megengedi hun műhely feltételezését a Szent Korona abroncsának mérete és díszítése is. Ez egy eredetileg 52 mm széles aranyszalag, amit gyöngydrót keretek osztanak ékköveket és zománcképeket tartalmazó mezőkre. A hun diadémok abroncsa 5-8 cm széles aranybádogból készült, s e mérettartományba illik a Szent Korona abroncsa is. Az abroncs díszítése is hun mintát követ. Hasonlóképpen gyöngydrót-keretek osztják ékköveket tartalmazó mezőkre például a Verhnye Pogromnojéból származó hun női diadémot is.

Hun stílusú a Szent Korona pártázata is. Az abroncsból kiemelkedő 5 félköríves és 4 háromszög alakú ‑ hegyeket ábrázoló ‑ pártadísz közül a homlok fölött elhelyezkedő középső félköríves a legnagyobb, a többiek jobbra és balra csökkenő magasságúak. Hasonló ehhez a Verhnee Pogromnoéból származó hun diadém (2. ábra), amelynek közepén egy nagyobb félköríves pártadísz van, mellette jobbról és balról kisebb háromszög alakúak, azokon túl pedig újra félkörívesek találhatók. E hun pártadíszeket a szakirodalom azért nevezi "gomba alakú" díszítményeknek, mert nem ismerte fel a sztyeppi koronákon látható hegy- és szarvábrázolások "király" jelentését. S hogy e hun koronán (és több hun üstön) nem gombák, hanem "nyeles" hegyek vannak, azt egy litván tányér felülnézeti világmodellje is megvilágítja – a hasonló világmodellekben ugyanis nem gombák, hanem a világ négy sarkának hegyei szoktak szerepelni (2. ábra). Nyélre (világfára) ültetett áttetsző kristály (hegyszimbólum) a magyar uralkodó jogara is, ahol a kristály a kőből való lebegő ég, tehát az égi ország jelképe. Ezért a Szent Korona pártájának áttetsző hegyábrázolásai is az égi országok (a kilencszintű ég) jelképei.

A Szent Korona egyes stíluselemei további hun vonatkozásokkal rendelkeznek, ilyen a felület zsúfolt díszítése, amely a hun korban jött divatba (Bóna/1993/46). Az égi folyókat szimbolizáló keresztpánt tömött díszítése a Szent Koronán a Tejút kiemelt tiszteletére utal, amely Berze Nagy János és Ipolyi Arnold kutatásai szerint szinte napjainkig fennmaradt a hun-utód magyarságnál.

A keresztpánt boltozatán trónoló napos‑holdas Krisztus-kép párhuzama nem csak II. András magyar király 1233-as pecsétjén, hanem horezmi érmek uralkodóképein, tehát az avarokat és hunokat kibocsátó területek szívében is felbukkan (Bakay/ 1997/206).

Hun vonatkozású az apostolképek némelyike is, mert András a Fekete-tengertől északra élő népek között tevékenykedett s Fülöp is a "nomád" népek térítője volt. A katonaszentek ‑ Szent Demeter és Szent György ‑ pedig hun páncélöltözetet viselnek (Csomor/1996/541).

Szinte azonos a felhasznált kövek fajtája és a kőszimbolika is. A Szent Korona kövei: sötétvörös almandingránát, kék zafír, zöld üveg. A két szélső íves csúcsdíszen valamikor fehér kövek (kvarcok, opálok?) voltak, s fehérek az igazgyöngyök is. A fennmaradt hun aranydiadémokon túlnyomó részben szintén piros gránátlapok vannak, de előfordul bennük fehéres kvarc és kék, vagy zöld üvegpaszta-betét is (Fettich/1940/17). Tehát a hun koronákon is nemzeti színeinket találjuk, mert az Ég (a Nap tüze), a Föld (zöld mezői és kéklő hegyei) valamint a víz (a világtenger és a négy szent folyó fehér szalagjának) felidézésével egyaránt a világmindenséget jelképezik. Ugyanez a színszimbolika jelenik meg a magyar címerben is.

A Szent Korona abroncsának és keresztpántjának összeszegecselése a - kubán-vidéki hun pártadíszen látható két szegecsnyomból sejthető - pusztai rögzítési eljárással megegyezik. Szegecseléssel rögzítették a honfoglalók is legszebb ékszereiket a hordozó felületre (166. ábra).

Kiszely István szóbeli tájékoztatása szerint a kínai Kanszu tartományban lévő Dunhuang 325-ös barlangtemplomának Kr. u. III. századból származó falképein két hun vezető fején hasonló fejdísz van, amelyeket ő személyesen látott és le is fényképezett. Sajnos, e fényképet nem közli a közelmúltban megjelent könyvében, ahol említést tesz a barlangtemplom képeiről (Kiszely/1992/293).

A korona Krisztus-képeinek életfái is iráni jellegűek. A nyugati, vagy a bizánci művészetben nem állnak életfák a trónoló Krisztus mellett. A görög és latin felirat, meg a keresztény szimbolika viszont nem jellemző a szaszanida Iránra ‑ ezért a koronát előállító műhelyet Irán határvidékén, például a Hun Birodalomhoz tartozó mervi oázisban kell keresnünk. Ez a sivatagi város ugyanis – mint alább látni fogjuk - megfelel a fenti írás- és vallástörténeti követelményeknek.

Székely rovásjelekkel összevethető hieroglifák a Szent Koronán

Régészeti leleteik tanúsága szerint a hunok és az avarok használták a székely rovásírás elődjét és mind betűírásos, mind pedig hieroglifikus (képszerű, vallásos jelentőségű szójelekből álló) feliratokat egyaránt hagytak ránk (Varga/2001/145). Hasonló jelkészlet mutatható ki a Szent Koronán is, amelyet értelmezni, sőt esetenként olvasni is tudunk. 

Hieroglifákat (szimbólumokat) formál például a Szent Korona szerkezete is (3. ábra).

A korona szerkezetének felülnézete az isten által teremtett, rendezett Földet ábrázolja, ezért azonos a székely rovásírás „f” (Föld) jelével. A világ közepét jelzi: a teremtés és az isteni eredetű uralkodó helyét, ahonnan a rend a világ négy tájára szétterjed. Megjelöli és a teremtés folytatására kötelezi az uralkodót.

A korona szembőlnézete az eget tartó, az eget és a Földet összekötő világoszlopot (világfát) ábrázolja, a hun dinasztia és a királyi hatalom égi eredetére emlékeztetve. A szembőlnézet ezért egyezik meg az ég/ág szavak őséből rövidült „g” rovásjel formájával.

Hettita fémplakett	Urartui képjel	Kínai lolo „ég” képjel	Székely „g” (ég) jel	Az Éden térképe	Székely „f” (föld) jel	Kínai „föld” képjel

3. ábra. A Szent Korona felül- és szembőlnézete

Szimbólumok találhatók a Szent Korona díszítésében is.

A székely "j" rovásjellel összevethető kacskaringó alakú filigránok serege (4. ábra) nem véletlenül díszíti éppen a keresztpántokat. A keresztpántok ugyanis a rendezett világ közepének (az Isten által szabályosra teremtett Földnek, az Ararát körül elterülő Édennek) négy szent folyóját szimbolizálják. (A „j” rovásjel a „folyó” jelentésű jó szavunk szójeléből keletkezett.)

4. ábra. Kacskaringó alakú filigránok a Szent Korona keresztpántjain

A hun származástudattal rendelkező, Emese álmában vízből születő Árpádház eredethagyománya miatt igen fontos körülmény, hogy ‑ ismereteim szerint ‑ a királyi fejdíszek közül csak a Szent Koronán, a concques-i avarhun szobor koronáján, horezmi pénzek ural­kodóábrázolásain és a türk Kül-tegin márvány szobrának fejdíszén (Ba­kay/ 1997/214, 244) ‑ tehát hun, időlegesen hunná vált, vagy hun-utód népek alkotásain ‑ találhatók tajtékzó hullámot ábrázoló kacskaringók. Atilla elithadseregének katonái is aranyszalagból alakított kacskaringókat viseltek a nadrágjukon (l. Csomor/1996/629!). Ezzel nyilván ama gázló vízére utaltak, amelyen a csodaszarvast követve keltek át, s amely új hazát alapító sebezhetetlen hősökké avatta őket.

A fenti Föld és jó hieroglifák kiolvashatók „Jó király – jó Föld” értelemben is, mert a körbe zárt kereszt a királyt is azonosította. Ez az olvasat a koronaeszme legtömörebb, legkorábbi írásos összefoglalása, azaz a világ legkorábbi alkotmányszövege. Az írásmód ma meglepőnek tűnik s hiába is próbálnánk számon kérni e nagyszerű ékszeren azt, amit a betűvetésről kisiskolás korunkban tanultunk. E jelek nincsenek rendezetten sorba rakva, ahogy azt szeretnénk, mert a korona sohasem szolgált olvasókönyvként. Az aranyból formált hun hieroglifák mégis ezeket a magasztos gondolatokat hirdették az uralkodó fején. A Szent Korona egyébként alkalmatlan lett volna a koronázásra, de talán nem maradt volna ránk a koronaeszme sem.

S végül találunk fonetikus, azaz a modern szokásoknak jobban megfelelve olvasható feliratot is a Szent Koronán.

Az abroncson lévő Krisztus-zománc térdeinek rekeszrajzolatában (5. ábra) ugyanis felismerhető a „jm” ligatúra, amely megtalálható csángó hímestojáson, az erdélyi fazekasmotívumok között és hun szíjvégen is. Nagy Károly és Szent István későbbi ligatúrás névmonogramjainak előképe ez. A rekeszrajzok különös alakzataira Ludvig Rezső ötvös hívta fel a figyelmet a Nap Fiai alapítvány által szervezett írástörténeti előadássorozaton tartott előadásán. Mint megállapította, e rajzolatok a szokásos és indokolt formáktól azért térnek el, mert valamilyen jelentést hordozhatnak.

A „j” és „m” rovásjelek megfelelőiből álló rajzolatok értelmezése néhány évig tartó munkám eredménye.

E szerint a „jm” jelösszevonás kacskaringóból és hegyek rajzából áll s az összetétel olvasata Jóma. A jó szóról fentebb már esett szó: folyó jelentésű és a Tejutat ábrázolja. A ma szó megfelelője magas, mágus, magyar, mál, mart, mező, megye szavaink tövében fordul elő. Szintén a magasba vezető útra utal. A jelösszetétel hangalakja és grafikai formája közel ötvenezer éves, amit az is bizonyít, hogy a „jm” (pontosabban: Jóma) ligatúra gyakran előfordul a prekolumbián Amerika szimbólumai között is. (Varga/2002)

A felirat Jómának, az özönvíz előtti aranykor uralkodójának, vagy istenének nevét őrzi, amely az iráni mitológiában Jima, a germánban pedig Ymir alakban maradt fenn.

Kállay Ferenc (1861/246) említi: A pogány finn fajú népek közt még ma is vannak ima, vagy juma főistennek bálványképei, melyeknek áldoznak. A névleírás különböző az íróknál, de a közértelem szerint ugyanazon fő lényt jelentik. A votjákoknál inma, ilmar, inmár alakot találunk. „Müllerben (Der ugrische Volksstamm II. B.) jumar, juma (=ima) jumala változó alakzatjai ugyanazon egy szónak, honnan a papok neve jommas (=imás), Schefferben (Lappland Frankf. 1675) jumula, jumal, immel, ibmél, jubmel nevek állanak, s az immel … = isten, a lapp ősi hagyomány Jumi törzséből származtatja a népet, ki patriarcha volt. Arndt szótárában, jumas, jamas vogul szóformák jó értelemben, jumala, jummal, jubmel, ibmel, jumu isten nevek s jumonu istenasszony említtetnek. … Mohne (Geschichte des Heidenthums Leipzig 1822. I. B.) (szerint) a Teremtő fabálványát lapp földön jubmelnek írják … Sándor István már a finn juma, s a magyar ima gyökszót egynek vette.”

Szent György könyökén (balra) Az abroncs Krisztusának  térdén (jobbra)

5. ábra. A „jm” (Jóma) ligatúra a Szent Koronán

Juma, vagy Kugu-jumo a mari mitológia főistene. Ő teremti a világot (s ezért említik nevét a Szent Koronán).

Otto von Sadovszky (1989/165) amerikai néprajzkutató írja: „Since the Penutian word jom is probably the most significant word in California, let us consider in detail its occurrence.” Amivel csak egyetérthetünk. A régi kaliforniai penut indiánok jom szava számunkra valóban a legfontosabb szó. Olyan eset, amely alapos megfontolásra késztet.

A maidu indiánoknál ugyanis a sámán neve yomi. A wintu indiánok nyelvében pedig a yom „mágikus, természetfölötti”. A jomu szó a bodegáknál „élni, szeretni”, a miwok indiánoknál pedig „nevetés” jelentésű.

Sadovszky hasonló szavakat talál a voguloknál is, amelyek tövét a magyar jó szóval veti össze: a jomas „jó, megfelelő, szép, szerencsés”; a james khum pedig „orvos” - ami ez esetben a sámánnal azonos személy. 

A mai magyarban is használjuk e szót ima alakban.

E felirat miatt is szent a korona.

A koronaeszme forrásai

A magyar koronaeszme forrásairól a koronába foglalt jelképek kapcsán már fogalmat alkothattunk. Ezek nincsenek távol a szaszanida nagykirály, Nusirván (Khoszrau Anósirván vagy Kürosz, 531-579) világától, akinek tanítását Maszudi egyik szövege őrizte meg. "A királyi hatalom a hadseregen nyugszik, a hadsereg a pénzen, a pénz a földadón, a földadó a földművelésen, a földművelés az igazságos kormányzáson, az igazságos kormányzás a hivatalnokok megvesztegethetetlenségén, a hivatalnokok megvesztegethetetlensége a vezír megbízhatóságán, mindez pedig azon, hogy a király éberen vigyázzon, nehogy a saját hajlamai parancsára cselekedjék, és képes legyen úgy irányítani hajlamait, hogy ő uralkodjék fölöttük és ne azok őfölötte."

Hasonló magyar állameszme nyomai maradtak fenn Kézainál, Anonymusnál, az Intelmekben és az Aranybullában is. Nincs tehát szükség arra, hogy a korai magyar állameszmét nyugati keresztény ideológiákból vezessük le. Amíg ugyanis a korai Karoling állammisztika csaknem kimerült az uralom szakrális igazolásában, addig a sztyeppi magyar állameszmében és Kürosznál megjelenik a hatalom elvi korlátozásának a gondolata.

S mivel Kürosz kétségtelenül kapcsolatban állt magyar nyelvű népességgel (Tabari és a Derbend Náhme szerint ő alapította a Kuma menti Madzsar várost), a magyar állameszme számára is könnyebb egy keleti eredetet elfogadni. Annál is inkább, mert ez az uralkodói önkorlátozás a sztyeppi katonai demokráciák alapgondolata. Az állandóan fegyverben álló, harcokban edzett néppel szemben ugyanis ez az egyetlen lehetséges uralkodói magatartás.

A Szent Korona jelképrendszere is kifejezetten előírja az uralkodó számára, hogy a genezist naponta megismételje: a szervezetlen embertömegből s a műveletlen területekből virágzó országot, a káoszból rendet teremtsen. A vízből születő, isteni hősök önfeláldozó életútját követendő példaként állítja az uralkodó elé, s ebből származik az Intelmek és a koronaeszme önkorlátozó jellege (Varga/1999).

Egy nép, amelynek húszezer igen jó lovasa van

A magyar krónikák királylistájában Keve és Kear neve két perzsa uralkodót jelöl: Kavádot és fiát, Küroszt. Joggal kapja fel fejét az olvasó, mondván, hogy mit keresnek perzsa császárok a magyar királynévsorban?

A történeti források alapján meglepően pontos választ adhatunk e kérdésre.

A Tarih-i Üngürüsz a magyar őstörténet honfoglalást megelőző szakaszát elbeszélve említ egy 20 000 lovassal bíró népet: „egy nap Adzsem (Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia) [2] országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből … húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.”

 A TÜ egységes folyamatként adja elő e lovasnép történetét, mindvégig azonosítva őket a Szent Koronával már bizonyosan rendelkező középkori magyarság elődeivel. A Szent Korona eredetének kulcsát tehát e nép (eleink) történetében kereshetjük.

A történeti forrásokban azonban hiába kutatnánk azt a népnevet, amit a TÜ használ, mert Hunor népével nem találkozunk bennük. Azonosításukhoz azt a történelmi helyzetet kell megtalálnunk, amikor valamelyik hun népcsoport Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejű támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonult.

Az időpontot a Perzsia és Bizánc közötti ellenségeskedések időpontja határozza meg. Bréhier (1999) szerint ezekre 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor. Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (531-579) uralta. Kürosz apját, Kavádot 498/9-ben a hatalmuk tetőpontján lévő hunok ültették Irán trónjára. Az avar anyától született Kürosz 557 táján szövetségre lép a türkökkel és legyőzi korábbi szövetségesét, a heftalita Hun Birodalmat.

506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132), ezért joggal kelti fel érdeklődésünket e nép. Mint látni fogjuk, a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelő szabír-magyar történet adja meg a választ a kérdéseinkre.  

A kaukázusi szabír területek ekkor Perzsia érdekkörébe tartoznak. Kürosz írja az Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt [3] (köztük 20 ezer igen jó lovast!) [4] telepített le Alánország határán, valamint Azerbajdzsánban és a mervi oázisban. [5] Hét törzsre osztotta őket és kagánokat jelölt ki föléjük.

Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfőbb bizalmasa a vallási bonyodalmakban és politikai villongásokban oly nagy szerepet játszó Zabergán (szabír kán) az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású vezére. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, ezért Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Később, a türk támadás [6] következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik testvéreiket: Zabergán szabírjait a kelet-európai füves pusztákra.

Talán több véletlen egybeesésnél, hogy a Fekete-tenger partján élő magyarokról azt állítja Ibn Ruszta és Gardízi is: „Vezérük húszezer lovassal vonul ki”. Ibn Ruszta műve Kmoskó Mihály (1997/66) szerint „meglehetősen rendszertelenül összefércelt kompiláció, amelynek egyes részei más és más szerzők műveiből vannak kiollózva”. Ezért könnyen lehetséges, hogy ez esetben egy avar kori adat továbbéléséről van szó, amelyet a történetírók nem felejtettek el megemlíteni, ha eleinkről volt szó.

A kijevi orosz őskrónika is megőrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét: „Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a Duna mentén. [7] Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban) Herakliosz császár ellen hadakoztak. [8] Később, már Oleg fejedelem idejében (897-912) a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett. [9] ”

            Az orosz őskrónika elsőként idézett mondatában szereplő hun-utód népeket előszeretettel bolgároknak tekinti a kutatás, bár a források onoguroknak, vagy szabíroknak is nevezik őket. Az 551-ben író Jordanesz ezekről, vagyis az akkor a pontuszi tenger felett élő onogur-szabírokról írja, hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében. (Ők azok, akik az avarokkal vonulnak be újra a Kárpát-medencébe s ott vélük azonos nyelven beszélő népet találnak a TÜ szerint.)

Jordanesz e helye ugyanazt a történetet őrizte meg, mint a Csaba-monda, mert a Csaba név a szabír népnévből vált személynévvé. Az emlékezet e szabír dinasztia tagjainak cselekedeteit egyetlen személyhez, Csaba királyfihoz kötötte. Ez magyarázza Csabának a magyar hagyományban megőrzött magas életkorát (a néki megfelelő bolgár Irnik 108 éves).

Krónikáink szerint Csaba (azaz az önálló szabír dinasztia) megérte a Kárpát-medencébe történő első visszatérés időpontját. Kézai így ír erről: Csaba „fiait Edemennek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben jöttek be Pannóniába, Edemen az atyjának és anyjának igen sok rokonságával jött be. Anyja ugyanis Korozminok közül való volt. Ed azonban atyjánál maradt Szittyaföldön.” Kézai e helyen több fontos körülményre emlékezik. Tud a szabír-magyarok több hullámban történő bevonulásáról; az első visszatérők két csoportjának egyesüléséről; és arról is, hogy az egyik csoport Szkítiából, azaz a heftalita Hun Birodalomból érkezett. Korozmia (Horezm) ugyanis a heftalita Hun Birodalom része volt, amely a türk támadás következtében ekkor szűnt meg létezni. Edemen népe tehát egyrészt a heftalita Hun Birodalom lakosságából (avarhunokból), másrészt a Kárpát-medencéből Atilla halála után keletre (Perzsia határáig?) visszahúzódott hun-utód népekből (onogur-szabírokból) került ki.

Húszezer lovasú eleink elszakadásának története a türkök tolmácsolásában is fennmaradt. A szogdok, akik korábban a heftaliták alattvalói voltak, a Hun Birodalom bukása után kérték új urukat, a türk Dizabulost, hogy küldjön követeket a perzsákhoz a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása érdekében. Az első követjárás azonban eredménytelen volt, a második követség tagjait pedig a perzsák megmérgezték. Ezután a türkök a bizánciakhoz fordultak. A bizánci császár kikérdezte a követeket s eközben hangzott el a minket érdeklő párbeszéd is, amely Menandrosznál maradt fenn:

„Tehát ti – kérdé a császár – teljesen tönkretettétek a heftaliták hatalmát?” Mikor ezek azt felelték, hogy igen, azt kérdezte a császár: „Vajon a heftaliták városban laknak-e, vagy pedig falvakban?” -  „Uram, ez a nép városban lakik.” – „Tehát – szólt közbe a császár – nyilvánvaló, hogy ti valamennyi városukat elfoglaltátok.” – „Úgy van.” – felelték. – „Hanem most arra vonatkozóan világosítsatok fel, mekkora az avarok sokasága, amely a turkok birodalmától elszakadt, s vajon egy részük még most is hatalmatok alatt van-e?” – „Vannak, akik a mi hatalmunk alatt vannak; akik azonban elszakadtak tőlünk, azok – azt hiszem – körülbelül húszezren vannak.” (Bendefy/2000/120)

A történeti források szerint (Szádeczky/1992/19) a türkök elől menekülő avarok 558-560 körül hódoltatták a pontuszi sztyeppe népeit (köztük a Zabergán vezette szabírokat). Ezt követően vélük együtt foglalták el a Duna-Tisza vidékét 561-562 után. Baján kagán (aki Menander Pretectornak egy kb. 562-re datálható híradásában szerepel első ízben) ekkor kér letelepedésre alkalmas területet [10] Jusztiniánusz bizánci császártól. Baján közvetlenül ezt megelőzően (kb. 561-ben) vette át a pontuszi népekkel kibővített avar törzsszövetség vezetését. Ez jelentette a szabír dinasztia önállóságának („Csaba királyfi” uralkodásának) végét, amelyre a magyar és a bolgár történeti hagyomány egyaránt emlékezik. A dinasztiaváltásra valóban Atilla 453 közepén bekövetkezett halála után 108 évvel került sor, ahogy azt a bolgár feljegyzések megőrizték.

Sikerült tehát fényt derítenünk azon eseményekre, amelyekre a TÜ, mint a hun-magyar dinasztia történetére emlékezik, s amelyek a Szent Korona keletkezésének és vándorlásának körülményeit is megvilágítják. Az eseménysort egymástól függetlenül leíró krónikások lényegében egybehangzóan adják elő a történetet. Ez a szabír-avar-magyarok története, s egybevág a Bíborbanszületett adatával, miszerint a magyarok régi neve a szabír volt. A TÜ e szabír történet keretében adja elő a heftalita Hun Birodalmat ért támadást és az avar honfoglalást is. Ami azt jelenti, hogy a hunok, az onogurok, a szabírok és az avarok egyetlen nép fiai voltak a magyar uralkodóház krónikása szerint is. A TÜ tehát a hun uralkodócsalád történetíróitól származó kétségtelen hitelű adatsort mentett meg, amelyet sztyeppi rovás(?)írásos történeti feljegyzésekből és a szájhagyományból sajátjaként örökölt a középkori magyar krónikafolyam.

            Kürosz e nép fölé nevezett ki feljebbvalókat 531 (Kürosz uralkodásának kezdete) és 542 (az első szabír csoport Perzsia határáról való távozásának időpontja) között. A három területre letelepített hét törzs nyilván ekkor is szövetséget alkotott s Kürosz a szövetség vezetőjének (a nesztoriánus keresztény vallású Zabergánnak) adhatta a Szent Koronát. Ez az aktus formális lehetett, Kürosznak nyilván nem volt lehetősége a szabír uralkodó tényleges kijelölésére, csupán megerősíthette a jelentős katonai erőt képviselő szabír törzsek választását. Erre utal az a körülmény is, hogy a Szent Korona Mervben készült, amely ekkor (mintegy százötven éven keresztül) a hunoknak adózott, azaz a Hun Birodalomhoz tartozott. Kürosz tehát megszépítve adja elő az eseményeket, amelyben neki valójában csupán formai szerep juthatott.

Ezt az eseménysort támasztják alá azok az örmény adatok is, amelyek szerint eleink a Szent Koronát az örményektől hozták volna el. Az említett perzsa-bizánci háborúk egyik célja ugyanis éppen Örményország megszerzése volt. Ehhez az okot az szolgáltathatta, hogy Örményország trónján korábban a hun uralkodóházból származó Arszakida-dinasztia egyik ága ült, s e korábbi helyzet visszaállítására törekedtek a heftalita Hun Birodalomból kivált szabír törzsek. Az örmények a visszatérő hun-szabír uralkodót és koronáját a sajátjuknak tekinthették s ez tükröződik e sokáig nem értett örmény álláspontban.

Láncocskák és birodalmak

Gróf Révay Péter koronaőr szerint a Szent Korona csüngői a korona alá tartozó tartományok szimbólumai. A csüngők hármas tagolású kőkompozíciói valóban értelmezhetők "ország" jelentésű hármas halomként. E kőhármasok keresztpántos foglalata ‑ Révay Pétert alátámasztva ‑ a korona szerkezetét és a székely "f" (Föld) rovásjelet utánozza. Azért van belőlük három, mert a korabeli szimbolikában a hegy és különösen a hármashalom (a három kő) „ország” jelentésű. Maguk a láncok a teremtésre utalnak (obi-ugor elképzelések szerint a teremtés történhet az égből láncon történő lebocsátás által). A láncokon lógó országok együttese a birodalmat a teremtő ajándékának, Istentől származó országnak mutatja.

A Szent Korona eredetileg kilenc pártacsúccsal, de csak öt csüngővel készült.34 A párta hegyei az égbe vezető út kilenc szintjével (égi országokkal) lehettek összefüggésben, a nagyszéksósi szíjvég kilenc hegyéhez hasonlóan, míg a csüngők a dinasztia által uralt földi országokat jelképezhették.

De milyen földi birodalomról lehet szó? Melyik az a történelmi alakulat, amelyikre e láncocskák utalnak? Nyilván olyanra, amelyik a korona készítésekor létezett, vagy amelynek emléke ekkor még elevenen élt. S itt aligha gondolhatunk másra, mint a Párthus Birodalomra.

A. v. Gutschmid közli, hogy a Kr. u. I. században az Azovi-tengertől az Indusig terjedő óriási térségben mindenütt a párthus Arszakida-ház tagjai uralkodtak. Öt párthus részkirályságról tudunk, a párthus nagykirály ‑ legalább névleges ‑ fennhatósága alatt, ezek: Párthia, Média, Örményország, Szkítia (a Kaukázustól északra) és Baktria az Indus vidékével. Ez utóbbiból fejlődött ki a Kr. u. II-III. évszázadban a Kusán Birodalom. Faustus Byzantinus örmény író szerint a szkítiai és az örmény részterületeken a 4. század elején még arszakida uralkodó ült. Több koraközépkori örmény forrás az arszakidákat az ázsiai hun dinasztiából származtatja, s az örmény írók jól értesültek lehettek, mert az örmény trónon több mint háromszáz évig ültek az arszakidák. A hagyományokat követve, a heftalita hunok Baktriában, az európai hunok pedig Szkítában ‑ tehát egy-egy volt párthus részkirályságban ‑ alakították meg birodalmukat (Götz/1994/I/260).

A párthusok ‑ a görög történetírók szerint ‑ azért kapták párthus nevüket, mert elpártoltak rokonaiktól, a "szkítáktól" ‑ s e szóból e népek magyar nyelvére is némi fény derül. E rokonok a hunok lehettek, akik a rokonságot még számon tartották (azaz a Hunortól és Magortól származó két testvérnép, akiről krónikáink említést tesznek, az avar és a hun volt). Mátyás király történetírója, a magyar nemességet szerzett Bonfini Antal a következő kijelentést tulajdonítja Atillának: "a rómaiak ... sem párthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt" (Bonfini/1995/77). A hunok tehát ‑ Mátyás király történetírója szerint ‑ rokonaiknak tartották a párthusokat és így joggal feltehető, hogy a Párthus Birodalmat a Hun Birodalom részének, előképének, területét a Hun Birodalomhoz csatolandónak, azaz igény-országnak tekintették.

A Szent Koronát ténylegesen egy olyan hun dinasztia terveztette és készíttethette (a hozzá menekült párthus, azaz avar-szabír ötvösökkel), amelyik tudatosan készült a Párthus Birodalom területeinek újbóli egyesítésére. (Kürosz a hatalmuk tetőpontján álló hunok eszköze volt, a nagyszerű program részeként betelepülő szabírság azonban mégis uralkodójának tekintette. Hiszen vér volt a vérükből.)

A Szent Korona tehát a korábbi saját területekre vonatkozó hatalmi igényeket fejezhette ki már a születésekor is. E jellegzetességét napjainkig megőrizte ‑ bár a korona alá tartozó, a csüngők által jelképezett országok az eltelt évszázadok alatt kicserélődtek s kilencre szaporodtak.

A görög és  latin feliratok

Merv Kr. e. 323-ban beletartozott Nagy Sándor birodalmába. Utóda, I. Antiokhosz (Kr. e. 281-261) itt építtette fel görög mintára Antiokheiát, amely a nagy távolságokban is meglepően egységes hellenisztikus kultúra jellegzetes jegyeit viselte magán. Az általa épített szeleukida Merv négyzethálós alaprajzú, egymást derékszögben metsző utcákból állt. A Kr. e. II. század végére ugyan a baktriai görög királyság is összeomlik, a hellenisztikus kultúra azonban ennek ellenére tovább él. A mongol pusztákról ekkor érkező kusánok például átvették az urbánus életmódot és vele a görög ábécét is. Még a Kr. u. 20 ‑ 48 között a párthus fővárosban, a taxilai Szirkapban vert pénzek, a városterv, a templom és az iparművészeti tárgyak is egyaránt a görög kultúra erőteljes hatását mutatják. E környezetben elképzelhető görög feliratok megjelenése egy hun koronán.

A latin feliratok keletkezése is megmagyarázható a források alapján. Kr. e. 92-ben több száz éves háborúskodás kezdődött a párthusok és a Római Birodalom között, amelynek az egyik legjelentősebb eseménye a carrhaei csata volt Kr. u. 53-ban. E csatában a párthus Suren (Szörény) tízezres seregével tönkreverte Julius Ceasar uralkodótársának, Crassusnak negyvenezres seregét. A párthus sereg gerincét a szakarauka nehézlovasság adta, amelynek pikkelyszerű lemezekből összeállított (a Szent Korona katonaszentjein látható) páncélzatát a mervi fegyverkovácsok készítették. Plinius szerint a vert seregből foglyul ejtett tízezer rómait a mervi oázisban telepítették le. E rómaiak később a hun hadseregben bukkannak fel, s eljutnak egészen Kínáig. Soraik folyamatos utánpótlást kaphattak a Római Birodalom szökevényeiből, száműzött­jeiből és hadifoglyokból. Így korántsem elképzelhetetlen, hogy Merv lakosságában a hun időkben is mindvégig éltek latinul beszélő csoportok, elsősorban a pusztai népek által megbecsült katonák, kézművesek, vagy az értelmiség között.

A latin nyelvet nem csupán a hunokhoz csatlakozott, vagy szolganépek ismerték, hanem maguk a hunok is. Thierry korabeli forrás nyomán írja a részben Rómában nevelkedett Atilláról, hogy zsöllyeszékében ülve fogadta a gall városok papjait s őket rossz latinsággal rá akarta beszélni, nyissák meg előtte kapuikat (Thierry/1865/125). A hun főnemesség élén álló testvérpár: Onogesius (Hungéza) és Skottas (Szkíta) a hun és a görög mellett latinul is jól tudott (Bóna/1993/58).

Azaz a latin és görög nyelvű feliratokból korántsem következtethetünk arra, hogy a Szent Korona nem hun műhelyben készült. A kétnyelvű feliratokból éppen egy hun műhelyre, a mervi oázisra lehet következtetni.

A zománcképek keresztény szellemisége

Birodalmuk nyugati felében a heftalita hunok a nesztoriánus keresztény vallást követték s ez magyarázza a zománcképek keresztény szellemiségét. A szír zsinati iratok 424-ben említik a mervi és a heráti, 497-ben pedig a gurgáni hun püspökséget. Kosmas Indikopleustes szerint a heftalita uralkodó és nagyszámú heftalita keresztény 550-ben követséget küldött a perzsiai nesztoriánus egyház vezetőjéhez is (Czeglédy/1954). Az iráni uralkodók támogatták az V. század közepe táján megalakuló perzsa nesztoriánus egyházat az ortodox Bizánccal szemben. A heftaliták által a trónra visszahelyezett szaszanida Kavád szintén támogatta a nesztoriánus egyházat (Moravcsik/1938/184). Összefügghet a kereszténység ismeretével és tiszteletével, hogy Atilla ‑ Leó pápa kérésére ‑ 452-ben elállt Róma elfoglalásától.

E történelmi és földrajzi környezetben született meg a magyar Szent Korona. További sorsa a hunok és avarok nyugatra vándorlásának megfelelően alakult: a birodalmakat felemelő és porba döntő katonai események, az oda-vissza hullámzó népmozgások végeredményeként a Kárpát-medencébe került. (E vándorlás közben készülhettek a korona zománcairól azok a másolatok, amelyeket Csomor Lajos talált meg Tbilisziben.) Az avarokat kirabló Nagy Károly seregei a hadizsákmány részeként nyugatra vihették a Szent Koronát is. Tőlük a pápához került, végül pedig ‑ az ország keresztény hitre térésekor ‑ a magyarságot megillető koronát Szent István visszakapta.

Akkor kapta meg, amikor az ország újra a keresztény hitre tért: mert az avarhun néprészek a párthus-heftalita időktől kezdve őrizhették a kereszténységüket. Ezt igazolja egy keleti forrás is, amely szerint 523 táján egyes keresztény iratokat lefordítottak a kaukázusi hunok nyelvére (Moravcsik/1938).

Visszatekintve az elmondottakra, természetes a Szent Korona iránt a magyarok körében a kezdetektől megnyilvánuló fokozott tisztelet, hiszen egy olyan királyság szimbóluma, amelyiknek egyaránt adót fizetett a kínai, a perzsa, a bizánci és a római császár is. A királyi ékszer jelképrendszere e ködbe foszlott pusztai királyság büszke öntudatát őrzi napjainkig.