Nyelvünk, a népeink kovásza

A Kárpát-medencei közlekedő nyelv: népeink kovásza

Ha magunk elé képzeljük az ókorban dél-délkeleti irányból a Kárpát-medencébe érkező, a mahgar ősnyelvet valamilyen formában birtokló népeket - pilisieket, barátokat, bálokat, egyiptomiakat, hétországiakat - , ehhez hozzávesszük a keltáktól számítva keletről érkező szkíta, szarmata, jazig, alán népeket, majd a hunokat, avarokat (pártusokat), onogurokat, végül a honfoglaláskor megérkező szabir-hun-onogur-turk népességet, talán joggal kérdezhetjük meg: ki beszélt itt magyarul? Badinyt olvasva tudjuk a választ: a mahgar ősnép mahgar nyelvét beszélték. A kérdés azonban talán mégsem ilyen egyszerű. Az egymástól ezer évekre élő rokonnépektől elvileg nem feltétlenül várható el a nyelvazonosság. Az alapkérdést nem feledve, nem lehetséges-e az, hogy a magyar (Mahgar) nyelv itt a Kárpát-medencében ugyanazt a szerepet töltötte be az egyébként valóban rokon népek közötti érintkezésben, mint a Kárpát-medence-i alap- és közlekedő nyelv (linga franca), hasonlóan az évezredekkel korábbi sumér-mahgar - hoz a Régi Keleten? Azzal a különbséggel, hogy itt - családon belül maradva - ez esetleg kismértékben egymástól eltérő nyelvváltozatokat mai értelemben vett tájnyelvekként megőrizve építette be nyelvünk kincsestárába. Ott expanziós, táguló jelleggel, itt egybeforrasztó szereppel. Nem oktalan e feltételezés, ha tájegységeink nyelveit egymás mellé állítva azt látjuk, hogy a sok jellegzetes, ízes magyar nyelvjárás - mint megannyi régi magyari nép ősi nyelvének hagyatéka és maradéka - a magyar nyelvvel, mint eredeti ősnyelvvel kapcsolódik össze? Ennek elképzeléséhez - Götz László nyelvterjedési elméletét nem feledve - szükség van ahhoz is, hogy feltételezzük, közlekedő nyelvvé csak olyan nyelv válhat a dolog belső logikájából adódóan, amelynek tulajdonosai - népei - maguk is terjedőben vannak valamilyen nyomós ok folytán. Nyilvánvaló, hogy egy elzárt völgy népének nyelve soha nem lesz közlekedő nyelvvé. Expanzióra való képességük együttes oka pedig népességük növekvő mérete és ennek folyományaként térbeli tágulásra való képessége, stratégiai jelentőségű találmányaik, technológiáik megléte (pl. koncentrált élelmiszertermelő technológia birtoklása, lásd öntözés, majd öntözés nélküli élelemtermelés, stratégiai erejű bányászat és fémfeldolgozóipar, stb.), de döntően felhalmozott szellemi tudásuk mennyisége lenne. Az összeforrási folyamatban a hangsúly itt a rokonnépeken van, hiszen az ettől élesen különböző népek nem lettek magyarrá csak emiatt. Idegenekkel nem kötöttünk vérszerződéseket sem. Ha ez nem így lenne feltételezhető, ma sok nép beszélhetne pl. asszírul, hódításaik okán. De nem, asszírul nem beszél senki. Nagy Sándor „hellenizált világa” már egy fokkal jobban áll, de még így sem dicsőséges helyen: ők a nyers erőszakon kívül már mást is vittek magukkal, mégpedig kultúrát és életérzést, más szóval követendő dolgokat. Hogy ez sem volt tökéletes, az mutatja, ez is csak ideig-óráig tartott ki (történelmi léptékben számolva). Róma latin nyelve valahol a kettő között áll. A római birodalom széthullásával megszűnt a latin általános szerepe, mert a rómaiak, - amint Róma pannoniai hatásait bemutatjuk - nem törekedtek a leigázott népek agymosására és kultúrájuk átformálására. Hogy ma mégis sokan használják a latint, az leginkább a római egyháznak köszönhető. Ha ők nem tartották volna fenn a nyelvet, a hívek előtti titkos beszéd nyelvként, valószínűleg ki kellett volna találni egy másik tudományos nyelvet, vagy a görögöt választották volna. E példák is csak azt támasztják alá, hogy nekünk a Kárpát-medencében végbement egyesülési csoda nem véletlen szerencsénk, így véve logikus következmény. Más megközelítésben úgy is mondhatjuk, hogy a sumér-mahgar ősnyelvet beszélők itt a Kárpát-medencében tartós egységbe kovácsolták az ide egymás után beérkezett rokonnépeket és nemcsak a közös ősnyelv erejével, hanem kelendő szellemi portékával gazdagon megrakodva.