Magyar Vallás

A magyarok és a hunok közös eredetmondájában Nimród, a Perzsia földjén élő és uralkodó (az eredetmondánkat mindenáron az ószövetséghez kötni kívánó kegyes középkori legendáink szerint Bábel hatalmas tornyát is építtető) fejedelem, aki nagy vadász hírében állt, két fiat nemzett, Hunort és Magort.

Megjegyzés: Biblia szerint is Nimród Noé dédunokája!!

 A fivérek éppen együtt vadásztak, amikor egy csodálatos szarvas jelent meg előttük, agancsa közt a ragyogó Nappal. Űzni kezdték hát az állatot, éjjel és nappal, árkon-bokron át, de utol nem érték. Bár elejteni nem tudták, a Csodaszarvas elvezette őket új hazájukba, ahol gyönyörű tündérfeleségeket is szereztek maguknak – a népük sorsát tehát beteljesítette e fejedelmi vad.

A szarvas népünk ősi totemállata; bizonyos források szerint Nimród asszonya, Enéh neve maga is szarvasünőt jelent.

Az eredetmonda tér- és időbeli utalásai mellett mélyebb emlékeket is őriz. Mint többen rámutatnak (vö. Magyar Adorján, Geönczeöl Gyula), a csodaszarvas-monda egy napmonda maradványa; e napmonda elemei Atillához, illetve Emeséhez kötődő regéinkben is jelen vannak. Régi regösénekek teszik világossá számunkra, hogy a Csodaszarvas maga a Nap; a soha utol nem érhető Csodaszarvas futása nemcsak népünk történelmét, sorsának alakulását, de a Nap útját is jelenti, amelyet az égen megtesz. Ne becsüljük alá e szimbolizmust: a Napnak ránk gyakorolt élettani hatását még ma sem tárták fel teljesen, de Nap nélkül biztosan nem lenne földi élet; a 28 napos női ciklusnak, az apály-dagálynak a Hold fázisaival való összefüggése láthatatlan, máig sem teljesen megfejtett rejtelmes kapcsokat sejtet az égitestekkel.

A Nap útja, a csodaszarvas égi futása képviseli az időt, de egyúttal az örök körforgást, az örök visszatérést, az időtlenséget is – és ez a kettősség a pogány vallások, köztük a magyar vallás lényege. Ez a szimbólum az emberi életutat is magába foglalja. A reggeli felkelő Nap, a téli napfordulókor a Nap „születése” – az emberi élet kezdete; a tavaszi napéjegyenlőség, amikor a Nap a sötétség fölé kerekedik – az ifjúkor; a Nap delelőn, a nyári napforduló – az élet teljessége; az alkonyat, őszi napéjegyenlőség, a sötétségbe alábukó Nap – az árnyékvilágba költözés. A Nap útja, égi futása tehát felöleli, szimbolizálja az emberi életet is a kezdettőla végig.

Az ősi pogány vallások a természetes rendet, az élet ciklusait, magát az ÉLETet képezték, képezik le jelképvilágukban; bennük az életnek önmagában, a hajnaltól alkonyatig tartó teljességében vett értéke van – ahol a nappalnak, az életnek természetes ellenpárja a sötétség, a másvilág. Így az élet és az elmúlás egyetlen természetes egység. A születés-elmúlás természetes rendjét nem rendelik alá zavaros földöntúli céloknak („üdvözülés”), a földi lét nem „siralomvölgy”, nem az önsanyargatás helye, a test nem porhüvely, az élet nem a túlvilági létet szolgáló kényszeredett kóborlás – az életnek ugyanis önmagában vett értéke van, továbbá az élet egészséges, vidám, felfelé ívelő is, akárcsak a Nap útja. Ugyanakkor őseink e szemléletmódja megadja az egészséges hozzáállást a természethez, az elemekhez, környezetünkhöz: semmilyen istenség nem rendelte ugyanis az ember alá a világot, hogy leigázhassa azt – az ember szerves része a világnak. Szerves része, mint a növények, az állatok, a kövek, a víz, a levegő, a Nap, a Hold, a csillagok. Ez valamennyi pogány vallás lényegi eleme.

A Nap égi útja mutatja ugyanakkor az örök körforgást, az örök visszatérést is. Szemben az ábrahámi vallásokkal, a pogány vallások és így a magyar vallás szerint sincs lineáris, eleve elrendelt útja az emberiségnek, nincsen egyetlen rendeltetése, „sorsa”. Az élet-halál örök körforgása, a régiek elmúlása, az újak születése ugyanolyan természetes, önmagába visszatérő REND, mint a Nap születésétől alábukásáig (Álom hava, vagyis december 21-től ugyaneddig a napig) tartó íve. Éppen ezért a Nap P rovás-szimbóluma, amely egy ősi, az idők kezdetéig visszanyúló titokzatos Drovásjelből származik, a magyar vallás, a régmúlt minden bölcsessége, egyúttal az élet központi szimbóluma.

Nap felemelkedése

Az Atilla-regék tagadhatatlanul minden ízükben magukon viselik a Napmítosz jegyeit, ugyanígy Emese álma is, akire a Turul – őt teherbe ejtvén – álmot bocsátott. „Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A Turul a felemelkedés, a felszálló élet, a nemzés, a felkelő Nap szimbóluma. Emese a felemelkedő, nemző Napot, a turult az életfa ágával és az élet vizével kínálja. Emese álmához (méhéből folyó ered) Kürosz perzsa király születésének mondája hasonló – valamint Atilla említendő még, akinek neve (Etil) folyót jelent. A Turul mint a magyarság jelképes madara a felemelkedés megjövendölése. Ugyanígy az ősi magyar hagyomány, a pajzsra emelés is: a pajzson való felemelkedés a Napmítosz jelképe. A Napkorong-pajzson való felemelkedés a Napot megtestesítő hőssel (Árpáddal) jelképezi azt, ahogy a Nap felszáll égi trónusára. A honfoglalást megelőző forrásaink szerint maga a társadalmi rend is a Nap szimbolikus tiszteletén alapult: a szakrális fejedelemség rendszere maga a Nap földi királysága volt. A kende, kündü szakrális fejedelem nevét egyesek szintén a török Kün=Nap szóból eredeztetik, míg a gyula nevet a jyla, jula=fáklya szóból. Ibn Ruszta arab utazó írja, hogy a kende előtt egy naphoz hasonló tárgyat, arany napkorongot visznek, a gyula (második király) előtt pedig fáklyát. Amikor a gyula a kende elé járul mezítláb, fáklyát tart kezében, s midőn üdvözli, a fáklyát meggyújtja, és a kendétől jobb kézre foglal helyet. A kende tehát a Nap fia, a gyula jelvénye pedig a meggyújtott fáklya.

A Nap felemelkedése nemcsak az ősi RENDet követő egyén, de egész népünk felemelkedésének is szimbóluma volt; amíg követtük égi futását, amíg a Csodaszarvast nem vétettük szemünk elől, addig a magyarság sikerek letéteményese volt. Amint elfordultunk a régi igazságoktól, és kénytelen-kelletlen behódoltunk az idegen istennek (ismeretes, hogy milyen nehezen, véresen tudták csak elnyomni az ősi pogány hitet, a magyar vallást, mennyi magyar vértanúja volt e kényszerítésnek – 1046, 1055!), az Emese méhéből fakadt folyó elapadt; a kor utolsó táltosai, akiknek aztán életét vették, még átkot mondtak népünkre az ősi hit elhagyása miatt. Ez az átok addig tart, amíg a magyarok idegen vallást követnek. Megszakadt a kapcsolat a szakrálissal, a Nap alábukott. Az erős, ősi népet, amely minden cselekedetével a Csodaszarvas égi futását követte, idegen erők le nem volt győzhették, így hát inkább kelepcébe csalták az új hittel:

Krisztus szent vallása.” (Arany János)

Ismeretes a turáni átok mellett egy másik, a Vérszerződés szabályainak megsértése miatti átok is. A keresztény István király – mint arról a gesták megemlékeznek – idegenekkel kormányzott saját vérei ellenében, és a hatalmat is az ősi öröklési REND félredobásával, a primogenitúra alapján ragadta magához.

Ezzel, vagyis a Vérszerződés megsértésével a Vérszerződés ötödik pontja lépett életbe, miszerint „minden időkre átkozott és száműzött legyen Álmos vagy az esküt tevő utóda, aki ezt az esküt megszegné”.

Magyarországnak bealkonyult…

Jellemző, hogy a középkori keresztény források tanúsága szerint a honszerző, népét felvirágoztató, az ősi RENDet hűen őrző, a regnáló uralkodóháznak is nevet adó pogány Árpád (!) neve bűnös, kiejthetetlen név volt, akiről e sötét kor krónikásai csak körülírással voltak hajlandók megemlékezni: „volt ekkor egy Géza nevő fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt” (ti. Árpádtól! – Árpád-kori legendák és intelmek 24.). A hagyomány, az ősi REND árulója, Géza fejedelem az ún. nagyobbik István-legenda szerint „…keményebben és kegyetlenül bánt övéivel, de felette könyörületes és bőkezű volt az idegenekkel és kiváltképpen a keresztényekkel”. István, aki az ősi öröklési rendet is félredobta, már idegenekkel (olyanokkal, akik saját hazájukban nyilván fölöslegesnek bizonyultak) kormányzott az övéi elnyomása érdekében, mint ahogy az ún. Intelmekben, e tragikusan destruktív (és ráadásul apokrif) irományban is az idegeneket magasztalja. Végül utódjául is egy alkalmatlan, ám annál keresztényibb velencei sihedert, Orseolo Pétert tette meg, aki Nemeskürty szerint „erélyesen és céltudatosan látott munkához”, valójában azonban soha nem látott elnyomás vette kezdetét, amely végül odáig vezetett, hogy Péter idegen hűbérnek ajánlotta fel az országot. Ettől kezdve az ország többé nem a miénk; az Aba Sámuel körül körvonalazódó népi ellenállást idegen zsoldosokkal törték le, csakúgy, mint előtte (Koppány, az erdélyi Gyula, Vazul) és utána (a két pogánylázadás becsapott, lekaszabolt tömegei, a Bocskai szabadságharc, a kurucok, az 1848-49-es kísérlet, 1956) minden kísérletet. Nemeskürty és a hasonszőrűek ezen ujjonganak, ennek örvendenek, holott ez valójában népünk nagy tragédiája és maga a turáni átok beteljesülése. A még a keresztény krónikák által is sántaként, púposként vagy éppen szélütésesként leírt, korcs keresztény királyok hosszú sora aztán logikusan torkollott a Habsburgok uralmába, az ország szétszakadásába, a teljes hanyatlásba, oda, ahol most tartunk…

Ahogy a Nap bujkál az éjszakában a láthatár alatt, fényét csak a Hold tolmácsolja az éjben, úgy bújt meg a Kárpát-medence eldugott pontjain az ősi hagyomány egy-egy eleme. A tradicionális pogány jelképiség, díszítő elemek, a rovásírás, az egykori szent helyek (Csíksomlyó), a régi szertartások (a tavaszi termékenység-ünnep mint húsvéti népszokások, a nyári Nap-ünnep mint Szent Iván éj) és hiedelmek (a néphit szerint a hét boldogasszony közül csak Nagyboldogasszony egyik lánya lett az idegenből importált Szűz Mária!) mind lopva, titkon, megbújva vagy épp az ”új hit” köntösében éltek, adódtak tovább szájról-szájra, apáról fiúra, anyáról leányra. Az ősi hitet, a természetes RENDet vértanúink tömege védelmezte élete árán. Ismeretes, hogy a keresztény történetírás által méltatlanul csak pogánylázadásoknak nevezett népi forradalmakat erőszakkal, idegenből hívott zsoldosokkal verték le az idegenszívű, keresztény királyok. A magyarságot sújtó újabb és újabb sorscsapások alatt a régi folyóból patak lett, és ma már csak halvány érként csörgedezik tovább. A szarvast elvesztettük szem elől.

Nemcsak a közösség beteg, hanem az egyének is azok. Mivel boldogulásukat nem ezen a világon keresik és az igazi értékek felismerésére képtelenné váltak, maguk is a kor önazonosság-válságának lettek az áldozatai. Immár a nép, az állam, a család és az egyén sem tud megbirkózni a kor kihívásaival. A pogány REND elhagyásával népünket és annak minden fiát, leányát lefegyverezték, a kereszténység deszakralizált változatai (a modern „ideológiák”) pedig, ha lehet, még tovább fokozták a bajt. Az útjukat vesztett egyének és népek, mint az eloldódott kéve, játékszerei mindenféle szélnek. Az ősi RENDet őrző, a Csodaszarvas futását értő és vigyázó párducos Árpád dicső honszerzése és honmegtartása (pozsonyi csata!) után szűk egy évszázaddal elkezdődik a régi dicsőség elherdálása. Ma már alig érthető az a kevély, vidám magyar világ, amelyet elveszítettünk. Vörösmarty daktiluszaiban így kiált fel:

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,

A riadó vak mélységet fölverje szavával,

S késő századok után méltán láttassa vezérlő

Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?”

Minden egyes magyar ugyanúgy útját vesztette, mint az ország maga, és mint a többi európai nép, amelyektől ugyanúgy elvették természetes, ősi hitüket, isteneiket és a RENDet. Többé már nem a szép, az eszes, az erős az eszmény, többé nem érték a vér, többé nem cél a tökéletesedés. Érték- és kedélyvesztés ez, amely folyamatot a magukat világmegváltóként hirdető „nagy” eszmék, új szekták, „vallások” sem tudtak megfordítani. Hogyan is tudtak volna, hiszen maguk is ugyanannak a nagy anyavallásnak, anyaeszmének a köpönyegéből bújtak elő!

Hajnal

Ahogyan a Nap újra és újra felemelkedik az égig érő fa ágain, úgy jön el újra a sorsszerű felemelkedés a Nap és az ősök útjára visszataláló egyénnek éppúgy, mint az egész népnek. Az új felemelkedés ugyanúgy kétségtelen, örök törvény, mint a Nap szüntelen újjászületése az éjszakák után az ég bíbor vajúdásából; ahogy derűre ború, úgy borúra derű. 1046-ban Vata, a hitüket védő, lázadó pogányok vezére lóáldozatot mutatott be őseink szellemének engesztelésül népünk hűtlenségéért. Mindez üzenetértékű számunkra is. Az áldozat füstje abban a tudatban szállt az égnek, hogy a régi REND a hűtlenség ellenére bármikor visszaállítható, ha mi, az örökösök ezt így akarjuk. A régi REND és a felső világ karnyújtásnyira van tőlünk. A régi hit búvópatakként van velünk, csak rajtunk múlik, mikor tör elő újra a sziklák közül, csak rajtunk múlik, mikor emeljük tekintetünket ismét a Nap felé. Arany János kérdezi versében:

„Él-e a Magyarok Istene?

Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda

Mi tudjuk: él, hiszen ő maga az ÉLET, a Nap, amely újra felemelkedik bíbor vajúdásban a látóhatáron.

Az égig érő fa (életfa vagy világfa) az ősi hitet rejtve, kódoltan továbbörökítő népművészetünk leggyakoribb jelképe. Nemegyszer az életfa motívuma az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az ember életrendjével és a Nap égi útjával azonos módon történik. Míg az ember élete a halálával véget ér (azonban utódaiban tovább él), a növényzet, ahogyan a Nap is, tavasszal újraéled. A magyar hiedelemvilág csudálatos fája, égig érő vagy tetejetlen fája mint az élet fája összeköti az alsó (az árnyék-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az égig érő fa mítosza megmaradt egy csodálatos népmesénkbe zárva: a sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül egy kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán világról-világra halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. A régi titkot őrző mesében az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása érhető tetten (organikus szemlélet), az élet fája tele van tápláló gyümölccsel, viszont egyúttal akadályokkal is, ezért nem könnyű megmászni. A fennmaradt mese maga is csodálatosan mutatja az ősi hit tanítását: az életfa vagy világfa maga az élet, amelynek megmászása kötelesség és szükségszerűség. Az élet nem siralomvölgy, nem csak a túlvilági lét (üdvözülés) kényszerű előszobája, állomása, mint azt az életellenes vallások tanítják. Az élet tele van gyönyörrel, boldogsággal (gyümölcsök) és nehézségekkel, szenvedéssel is, mint azt a régi tanítást őrző mese is rögzíti. Összeköti azonban a szükségszerű, hősies munka, küzdelem, a felemelkedés, az életfa megjárásának akarása az életfa szintjeit ugyanúgy, ahogyan a Nap megjárja az éjszakát, a sötétet és a nappalt is. Ez a magyar vallás tanítása is: nem elfordulás, megfutamodás az élettől, hanem a tudatos, kiteljesítő megélése annak; az életfa megmászása, út az állattól az emberfölötti felé, nem a bűnbánó ádámi meghunyászkodás, hanem a gyümölcs leszüretelése és erejének felhasználása.

Az életellenes vallásokkal szemben (ahogy Nietzsche találóan nevezi őket) a magyar vallás a pogány vallások nagy családja részeként életigenlő. Nem az életről való lemondásra szólít fel valamilyen homályos üdvözülés csalfa ígéretével, hanem az élet teljességének megélésére! Az életfa többi szintje, a felső és alsó világ a jelen világgal azonos rendezőelvek alapján épül fel, azt egészíti ki, a felső és alsó világot a mi őseink – véreink – népesítik be, akik, mint őseink, tökéletes másaink, lényegében mi magunk vagyunk. Az élet egészséges, boldog, teljes megélése a magyar vallás üzenete, a (sz)ép testben (sz)ép lélek, szemben a látomásos ábrahámita vallásoknak az isten előtt minden lélek, a nem sikerült, satnya, gonosz, balga is adott és egyenlő hamis tanával. A lélek növekedik, teljesedik, javulhat és romolhat – és nekünk fel kell ismernünk a régi RENDet, fel kell vennünk a régi tradíciót ahhoz, hogy a legkiválóbb lelket neveljük acélozott testünkben; hogy az életfa méltó hajtásává legyünk mi magunk is; tekintetünket a Nap felé kell fordítani ahhoz, hogy a mag szárba szökkenjen, és termést hozzon. Meg kell értenünk a Nap égi futását – ez pedig az ÉLET.

Az ÉLET, az erő, a felemelkedés, a Nap vallásaként az egyénnek az alábbi öt sarkalatos érték-törvényt nyújtjuk át:

 1, Létünk része a végtelennek, mi magunk is a Nap emberi léptékkel végtelen vándorlásának, az életfa végtelenbe nyúló, egymásba fonódó indáinak (az ősök és leszármazók láncának) részei vagyunk. Életünk teljességéért, egészéért, lényegéért felelősséggel tartozunk önmagunknak, családunknak, nemzetünknek, az emberiségnek, a Napnak, a mindenségnek. Feladatunk, felelősségünk ebből fakadóan hármas: vérünket örökíteni kell („a kaszással, ki holnap elragad / csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad”), mi magunknak a lehető legtöbbet meg kell ismernünk saját sorsunkból és a világ titkaiból, mert így tökéletesítjük elménket, lelkünket, így jutunk feljebb az élet fáján, ugyanakkor környezetünket, a természetet nem pazarolhatjuk el, nem tehetjük tönkre, nem perzselhetjük fel önös érdekből.

2, Minden célkitűzésünket, álmunkat meg kell és meg lehet valósítanunk – ez a mi Nap-utunk. A kihívások sohasem torpanthatnak meg; minden problémát meg kell oldanunk, és erre képesek is vagyunk. Értelmünk, karunk ereje, érzéseink, ösztöneink mind azt a célt szolgálják, hogy a nehézségeket, amelyekkel szemben találjuk magunkat életünk fájának megmászása során, le tudjuk küzdeni. A küzdelmet akarni kell, aki gyenge ennek akarására, az nem érdemli meg az életet! Minden hiányosság, amely bennünk és környezetünkben fennáll, életünknek, a Nap útjának kiteljesedését akadályozza. E belső és külső hiányosságokat akarnunk kell felszámolni! Akarnunk kell az előbbre jutást; mind a tudásunk gyarapodását, mind testünk acélozását, a saját és az utánunk jövők egészségének megóvását.

3, Az élet fájának gyümölcseit, amelyeket annak megmászása közben, a Nap felé haladva lelünk, jogosultak vagyunk leszakítani. Ez nem bűn, nem tévelygés, része az életnek. Jogunk van a boldog, napfényes élet kivívására, kialakítására. Aki maga fordítja el ajkát az édes gyümölcstől, amely útját könnyítené, és amely az ÉLET teljességéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint a tövisek az égig érő fán, az meg is érdemli – lelke rajta. Az élet fájának gyümölcseivel azonban nem bánhatunk pazarlóan, ez felelősségünkből adódik. Ezért védenünk kell környezetünket, a velünk közös természetet, létünk alapjait!

4, Életünk, szellemiségünk természeti és közösségi gyökerű – kerete őseinktől, feltétele a Naptól ered. Ezért érdekünk és kötelességünk az életünk kiteljesítése, jobbá, nemesebbé tétele. Részt kell vennünk természetes alapokon álló, a kíváncsiság, az eszmények hajtotta, a régi RENDet, a régi értékeket védő és új értékeket alkotó közösségek létrehozásában és továbbvitelében – kötelességünk az összetartás és a közösségért való tett. A legnagyobbaknak, legkiválóbbaknak nyitva álló egyéni út, a hősök útja mellett a társadalomba illeszkedő, közösségi lét útja is Napút, csakúgy, ahogyan eleink is az egyéni virtus, a bátor, hősi tett üstökösszerű útjának választása mellett otthon a nagycsalád közösségében, idegenben a harcoló tömény kötelékében teljesíthették ki életüket.

5, A Nap útját a természetes, kézenfekvő, ősi REND megismerésével és megértésével, de minden dogmától mentesen tudjuk megélni. El kell utasítani mindent, ami életellenes, ami a tökéletesedést, a „felfelét” gátolja; és azt kell akarni, ami az élet természetes RENDjét, a tradíció továbbadását, az életfa növekedését, a „felfelé” haladást segíti elő.

Mint az ÉLET vallása, ahol az életfa egymásba fonódó indái az egymást követő nemzedékek, és ahol a Napot szimbolizáló tűzben az őseink élnek tovább a magyar vallás az örökölt adottságainknak megfelelő és azt kiteljesítő életútra szólít fel.

Az Ősi REND -hez való visszatéréséhez helyre kell állítani az egyén, a társadalomban egyetemes természet által kiosztott helyét és szerepét a szexualitás teljességében, az igazi férfiasság, az igazi nőiség vállalásával.

Az igazi férfiasság: 

Az erős, igazi férfi eszes, talpraesett, az övéit, családját, véreit védelmezni, értük áldozatot hozni mindig kész. Esze, a mellét feszítő tettereje mindig alkotásra, harcra sarkallja; érti, hogy az élet harc, amelyet megvívni kötelesség, elfutni előle szégyen. Tekintetét a Napra szegezi, éles arcvonalait nem töri fájdalom. Az ősi magyar vallás emlékeiként tucatszám lehetnek még az ősi emlékezet szerint régi sziklákba vágott kardok, amelyek az égtől kapott, ősöktől örökölt és az égnek, az ősöknek szentelt férfierő oltárai voltak. A férfi erejének és ezen erő Napnak, az ÉLETnek szentelésének szimbóluma a kard, amely súlyával, élével méltóságot parancsol, teremt és védelmez. A férfiasság jelképe a kard; a véres kard körülhordozásának szertartásában még a keresztény középkorban is továbbélt a régi pogány hagyomány – mutatva, hogy nagy vészben (ha az országot vész fenyegette) nem a sápadt, látomásos idegen istenekhez, hanem a pogány hagyományokhoz és jelképvilághoz nyúltak eleink. Atillának, Isten ostorának, kora legnagyobbjának kiválasztottságát szintén a kard, de ezek legnagyobbika: régi regölések ígéretének isteni kardja és annak csodálatos megtalálása mutatta

Az  igazi nőiség vállalása

A korszak, amelyben élünk, a dekadencia és az általános értékvesztés időszaka. Amíg nem késő, addig kell kifakasztanunk magyar törzsökünk új hajtásait, hogy a pusztulás közepette legyen, aki szembenéz a létünket veszélyeztető erőkkel, és magáévá teszi azokat az értékeket, amelyek biztosítják őseink vérének továbbvitelét. Ennek kulcsa a bátor, valóban férfias férfiember mellett a kemény, ám nőies fehérnép! A tettrekész férfiak mellé erős, ha kell csendesen tűrő, méltóságteljes asszonyok kellenek, akik nem esnek kétségbe, ha férjük a nép szolgálatában tölti napjait, és nem hagyják őt magára a viharok közepette sem. Erős férfiak mellé még erősebb asszonyok kellenek, akik feszesek, mint az íj, és mindig készek az áldozathozatalra azért, hogy a férfi, legyen az férj vagy fiúgyermek, véghezvihesse a sorsa és népe által neki elrendelt feladatot! Olyan nőkre van szükségünk, akik ma jelképesen magukba tudják fogadni a Turul magját, mint ahogy Emese ősanyánk tette. Erősnek kell lennie testüknek, hogy erős magzatot hordhassanak szívük alatt. Rendíthetetlennek kell lennie szívüknek, hogy sorscsapások közepette se csüggedjenek, inkább az élet újrakezdésére törekedjenek. A mi pogány leányaink bátran vállalhatják fedetlen testük és fényes lelkük szépségét, ezzel nemes versengésre ösztönözve a mi versenyben soha meg nem fáradó fiainkat, hisz ez a legkiválóbbak általi gyermeknemzés nem az ő személyes dicsfényüket ragyogtatná, hanem népünk és fajtánk emelkedését szolgálná. Az edzett testű szépség mellett a nő az életet örökítő anya is, akinek tisztelete s védelme a férfi megmásíthatatlan kötelessége. Azokat az anyákat, akik az anyaság mellett az életben való előrejutást is kötelességüknek érzik, nem gáncsolni, hanem segíteni kell; az anyaság a legnagyobb érték, de nem jelenthet kényszerpályát azoknak a nőknek, akik az anyaság mellett mást is el kívánnak érni.

A férfi és nő kettőssége az égben ugyanúgy tükröződik; a férfi a Nap, a Hold a nő. A Nap égi útjában megtestesülő isten mellett, akinek a fejedelem áldozott, az ősi istenanyának, Boldogasszonynak pótolhatatlan helye, szerepe van. Boldogasszonynak az asszonynép áldozik; hozzá eleink boldog emlékezetű idejében közvetlenül fordulhatott a szegény szülőasszony vagy a vajúdó fejedelemasszony egyaránt. Népi emlékezetünk sokáig őrizte e pogány női áldozás egy esetét a Boldogasszony pohara képében; a betegágyas anya felépülésének ünnepét ülték az asszonyok ezen áldozattal. Január volt Boldogasszony hava; december 28. körül pedig gyógyító Boldogasszony ünnepe (szent fájának, a nyírnek funkciójában való továbbörökítése volt később ez ezen a napon tartott nyírfavesszőzés). A szíve alatt gyermeket hordó menyecske a népi szólás szerint „Boldogasszony ágyában fekszik”. Boldogasszony, az aranykor tündérasszonya, a Boldogság Szerelmes Istennője; a nő, akit pedig Boldogasszony kiválasztott a szülés csodás feladatára, az élet továbbvitelére, virágba borult almafához vagy barackfához hasonló. Mekkora ellentét ez a keresztények boldogtalan, szerelmetlen (szeplőtelen) istennőjével, Máriájával, az ősbűnt okozó nő keresztényi alávetettségével szemben, amely életellenes, mesterségesen felkorbácsolt nőellenesség, vak keresztény gyűlölet végül a nők boszorkányokként való megégetéséhez vezetett. Aki a Boldogasszony-kultuszt eltorzító, arra rátelepedő csíksomlyói zarándoklatban, és a „magyarok királynője Mária” gondolatban a régi magyar és az idegen keresztény tanok szintézisét látja, téved; nyilván az vezeti félre, hogy a szemforgató új hittérítők hazánkban (Gellért), látva az erős Boldogasszony-kultuszt, egyes elemei továbbélését eltűrve, mintegy „beleadoptálták” abba Máriát. Nincs ennél nagyobb feszülő ellentét! A szerelem gyümölcsének leszakítása, a virágba borult almafa (pogányság, magyar vallás) és a gyümölcs szakításának tilalma (kereszténység) ellentéte sehol másutt nem olyan kézzelfogható talán, mint a magyar Boldogasszony és a közel-keleti Mária különbségében. Nyissuk fel szemünket!

V. A lángban továbbélő ősök kultuszának vallásaként a magyar vallás a kontinuitás, a folyamatosság, az életfa egymásba fonódó indái természetes RENDjének letéteményese, így az ősök és a vérségi kötelékek feltétlen tiszteletére hív fel. Mivel az ősök végtelen láncolata a család, a nagycsalád, a törzs, végül a nemzet szövedékét adja, így ezek az értékek feltétlen tiszteletet és ragaszkodást követelnek. A magyar vallás és képviselője, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen ezért a tradíció őrzője. Párducos Árpád, aki honszerzőnk, a régi REND őrzője és népe boldogságának letéteményese volt, az ősöket becsülő magyar vallás megkülönböztetett, feltétlen tiszteletét érdemli. A hősök, ősök csarnoka azonban végtelen; minden egyén minden őse része az életfa láthatatlan szintjének, lelkük mind ott lobog a tűzben.

VI. A folytatólagosságot eleinkkel, Árpád népével a vérünk teremti meg: ez a közös leszármazás a JOGALAP, mely összeköt, és nem elválaszt. A Nap útjának üzenetéhez, a régi bölcsességhez vezető híd maga e jogalap. Nem támadó, nem kirekesztő, nem irányul senki ellen. A vér, mint az ősi REND közös rendezőelve teremti meg azt a jogalapot, hogy a felső világot ismét megszólítsuk; ugyan a Nap ezer éve alábukott már, az ezer év azonban nem jelent felejtést, végleges megszakadást – a jogalapunk, az őseink vételen lánca feljogosít minket arra, hogy mint ahogy Vata fél évszázad után, úgy mi akár ezer év után is őseinkhez, őseink szakrális RENDjéhez, a Naphoz forduljunk! A magyar vallás – természetesen – etnocentrikus vallás: ahogy például a „törökök istenéről”, úgy a magyarok istenéről is megemlékeznek a források. Él még a magyarok istene! Mi magyar módon, a MI őseinken keresztül hívjuk fel a hatalmas, misztikus, történelem előtti pogány hagyományt… Az ősi pogány hagyomány emberemlékezet előtti időktől hömpölygő folyama nekünk nem bűnös tévelygés, abban ismét megmerítjük ivókürtjeinket; Árpád neve – szemben a középkori keresztény, népüket gyalázó krónikákkal – nekünk nem szitokszó, mi büszkén vesszük ajakinkra azt; felvállaljuk a hagyományt, az ősi RENDet őrző utolsó nagy formátumú, szakrális vezért!

Etnocentrikus vallásunk azonban a nagy közös indoeurópai pogány értékrendszer része. Az európai népeknek, mint többek közt Alain de Benoist is kimutatta (Hogyan lehetünk pogányok?, Europa Authentica, 2008), egymáshoz igen közeli, közös rendezőelveik voltak, amelyek lényegében nem voltak mások, mint az általunk is képviselt fenti értékek. A magyar vallás, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen azért tradicionális, mert ezeket a közös, időtálló pogány értékeket, a pogány közös nevezőt, a tradíciót osztja a többi etnikai alapon szerveződő vallással. A hagyományaink, közös mondáink azonban hozzánk szólnak, minket szólítanak meg, bennünket kötnek össze ugyanúgy, ahogy a görög mondák, a római, kelta, germán, balti, szláv stb. mondák is a sajátjaiknak szólnak akkor is, ha ugyanazok az értékek testesülnek meg bennük – ezért fordulunk mi is a saját népünkhöz. Saját politeizmusuk feltámasztásával ezt ismerte fel például az Ethnikoi Hellénesz Görögországban, de a germán, kelta, római panteon kialudt tüzeit felélesztő csoportok is, amelyek a közös pogány értékek, a nagy közös nevező mentén a sajátjaik felé fordulnak anélkül, hogy elhatárolódnának, kirekesztenének vagy erőszakkal térítenének. Az életigenlő és gazdag pogány értékek, örökség feltámasztása az örökösök feladata, akik maguk az érintett népek, anélkül, hogy ez a konfrontálódó önzés táptalaja lenne. Az emberemlékezet előtti időkből származó pogány vallások, szemben egy sor modern (a néhány ezer évestől a pár évtizedesig korú) vallással, sohasem voltak türelmetlenek: sohasem akartak meggyőzni, megtéríteni, nem üldöztek másokat a hitük miatt. A rómaiak, amikor meghódítottak egy új várost, annak szentélyét nem lerombolták, hanem kultuszát tovább ápolták, vagy istenszobrát a legnagyobb tisztességben Rómába vitték, ahol a saját panteonjuk részévé tették. A mi őseink, Árpád magyarjai ugyanígy nem üldöztek, nem térítettek; a pogányok sohasem konfrontálódtak a hitük miatt, egészen addig, amíg őket békén hagyták a sajátjukban. A pogányságtól az intolerancia teljesen idegen, mi magunk sem határolódunk tehát el senkitől, amikor a sajátjainkhoz fordulunk. Az Árpád Egyház maga nem kirekesztő, nem ellenséges más vallásokkal. A többi nép (ideértve a szomszédos népeket, a germánokat, szlávokat is) pogány vallásaira pedig éppenséggel mint testvérvallásokra tekint annak ellenére, hogy e pogány vallások a sajátjaikhoz szólnak, ugyanúgy, ahogy mi is ezt tesszük.

Ugyanakkor az egyes pogány vallások a közös értékek, a közös nevező ellenére – éppen azért, mert az egyes népek története érlelte és e népek saját, kollektív emlékezete konzerválta őket –  számos sajátosságot, az egyes néplélekre jellemző, saját történelmünkből eredő különbségeket is hordoznak. Ezeknek a sajátosságoknak a letéteményesei nyilvánvalóan maguk e népek; épen ezért a végtelenül gazdag magyar mondavilág kétség kívül minket szólít, a mi vérünkben lüktet.

A történelmi helyek és idők ráadásul sajátos kapcsolódási pontokat, szférákat is teremtenek a pogány vallások között. Európa népeit is erőszakkal fosztották meg ősi, pogány hitüktől, mintegy fél évezreddel korábban, mint bennünket a miénktől. Theodosius császár bezáratta a pogány szentélyeket a Római Birodalomban, 343-tól halálbüntetés várt az ősi hitet gyakorlókra, 399-ben a vidéki pogány templomok lerombolása következett. A „szeretet vallása” nevében százezer számra mészárolták a régi hitek követőit. Caesareai Eusebius keresztény egyházatya maga is megörökíti, hogy a régi paganus papokat megkínozták. A pogány germánokat kivégezték, az ősi hitükhöz ragaszkodó szászokat lefejezték. A kelta menhíreket ledöntötték, a druidákkal is egytől egyig végeztek. A szent ligeteket, tölgyeseket kivágták, a makacsul továbbélő pogány ünnepekre keresztény megfelelőt telepítettek (téli napforduló, Sol Invictus, yule – karácsony; tavaszi napforduló, ostara – húsvét stb.). A IV-V. századtól Európában hosszú időre elhallgattak a múzsák, a görög, római bölcsek műveit elégették. A roppant egyszerű kereszténység számára az antik világ minden szellemi terméke mint „bölcselkedés és felfuvalkodott hazugság” (Pál apostol) kegyetlen kiirtásra ítéltetett. A sötétségbe borult, mélységesen beteg IX. századi Európa síri csendjét vidám, szilaj magyarok kurjantása és nyílzápora rázta fel. A pompás lovakon, aranyozott brokátokban érkező, délceg magyarok meglepetést, megdöbbenést keltettek a koszos, beteg testű és lelkű keresztény európaiakban, de a megdöbbenés kölcsönös volt, hiszen a piszok, a keresztre szegezett sovány ember kultusza, a zömök falú épületek látványa a tág terekhez, az önkényesen kasztos társadalmak léte az előkelő származás és a képességek szerinti tagozódáshoz szokott elődeinket is megdöbbenthette. A kalandozásoknak nevezett vidám magyar hadjáratok végigsöpörtek Európán (egészen az Ibériai-félszigetig hatoltunk!); őseink nyílzápora elsötétítette ugyan az eget Európa felett, oda azonban már évszázadok óta nem sütött be a nap. A Sankt Gallen-i kaland tökéletesen bemutatja vidám eleinket, akik csapra ütötték a boroshordókat, a keresztények által a bencés kolostorban hagyott együgyű apáton szórakoztak, felmásztak a templom oromzatára… A vidám magyarok európai megjelenése elégtétel volt a leigázott európai népek régi isteneinek, hogy újra mosolyogjanak.

Mint Árpád népe, a Nap által híven őrzött ősi RENDhez térünk vissza, e rend jogalapja pedig az a közös tradíció, amely mindannyiunkat összeköt.  E hagyományt azonban, amely nem dogmáktól és előírásoktól terhes, tudatosan vállaljuk fel, tudatosan választjuk.