Honvédorvosok törökországban

Az 1848/49. évi magyar szabadságharc katona-egészségügyét, illetve a bukás után török földre menekültek sorsát feldolgozó tanulmányok csak utalásokban foglalkoznak azokkal a volt honvédorvosokkal, akik az iszlám területén találtak menedéket, védelmet1. A világosi fegyverletétel után a honvédség közel 840 tiszti állományú honvédorvosa közül 31 fő menekült az Oszmán Birodalom területére, elsősorban azok, akik a szabadságharc előtt a császári hadseregben szolgáltak, és 1849 áprilisában hűségesküt tettek a Függetlenségi Nyilatkozatra. Itthon súlyos börtönbüntetés vagy halálos ítélet várt volna rájuk, de török földön is csak a hadseregben vállalt szolgálat biztosított számukra teljes védelmet. Az európai egyetemen végzett orvosok részére a rendkívüli orvoshiánnyal küzdő török állam már az 1830-as évektől jól fizetett állásokat ajánlott fel, működési engedélyüket nem kötötték az iszlám felvételéhez. Fizetségük akkora volt, hogy ötéves szerződés esetén annyi pénzt kaphattak, mintha hazájukban egy életen át dolgoztak volna. A nem európai körülmények miatt csak a kalandra éhesek vállalkoztak török állami szolgálatra vagy azok, akiket - például a volt honvédorvosokat - hazájukban valamilyen veszély fenyegetett.

1849 szeptember elején a lengyel és az olasz légió katonáival együtt csupán Vidinben közel 6000 menekült katona tartózkodott. A volt császári tisztek között nagy riadalmat okozott Andrássy Gyula 1849. szeptember 18-i isztambuli levele, amelyben arról tájékoztatta a menekülteket, hogy kiadatásukat a török kormány elhatározta, és egyetlen menekülési mód az iszlám vallásra való áttérés és a katonai szolgálat vállalása2. Valójában ez a levél siettette az áttérést és a török hadseregbe való belépést, de a vidini táborból csak 4 tábornokot (Bem, Guyon, Kmetty, Stein), 4 ezredest, 10 őrnagyot, 5 orvost, 27 századost, 26 fő- és alhadnagyot, 250 honvédet és 8 polgári személyt érintett a kiadatás veszélye. Ezek beléptek a török hadseregbe, 102 lengyel, 41 olasz és 63 német követte példájukat3. Az emlékiratok szerint áttérésük "gyorsított formában" történt: a dokumentumok aláírása után - a katonai parancsnokok jelenlétében - az imám a jelentkező feje fölé fezt tartott, jelképezve azt, hogy a szolgálatra jelentkező az iszlám védelme alá került. Kossuth nem értett egyet az áttéréssel és a török hadseregben vállalt szolgálattal, de a renegátokkal való kapcsolat mégsem szakadt meg, sőt később ők lettek a törökországi menekültek legfőbb támogatói. A török birodalom különböző helyein (Damaszkusz, Aleppó, Isztambul, Bagdad stb.) szolgáltak, sőt többségük részt vett a krími háborúban.
A volt honvédorvosok közül - említettük, hogy ötöt fenyegetett a kiadatás veszélye -először három (Gaál Gusztáv - Veli bég, Robay János - Ahmed pasa, Schneider Antal - Hüszejn bég), később még kettő (Hammerschmidt Károly - Abdullah efendi, Mustárdy János - Juszuf efendi) lépett be 1849 őszén a török hadseregbe4, ahol fényes pályát futottak be, jelentős szerepet vállalva a török hadsereg európai mintákat követő katona-egészségügyi szervezetének kiépítésében.

A török katonai szolgálatot vállalók közül elsőnek Gaál Gusztáv orvosdoktort kell említenünk, akinek kiadatását az osztrák követ az 1848. októberi bécsi forradalomban játszott szerepéért követelte. Gaál Gusztáv 1816. február 16-án született az erdélyi Ákosfalván, előtanulmányait a marosvásárhelyi kollégiumban végezte, majd 1834-ben a bécsi egyetem orvosi karának hallgatója lett. Ifjú medikusként az új - a kórbonctani szemléletet meghonosító - bécsi orvosi iskola mestereinek, Rokitanszkynak, Skodának és Hebrának tanítványa lett, 1841-ben a kopogtatásról és a hallgatózásról írott disszertációjának megvédésével avatták orvosdoktorrá5. Végzése után Skoda klinikai asszisztense lett, kiváló könyvek sorát írta, valóban fényes jövő állt előtte az egyetemi és az orvosi pályán. Baráti köre a Bécsben tanuló magyarok közül került ki, sokuk később a honvédségben szolgált, s a bukás után megjárta az osztrák börtönöket. Gaál Gusztáv népszerű volt a bécsi magyar medikusok között, akikkel leginkább a császárváros radikális köreiben találkozott6.

Gaál Gusztáv 1848 márciusában egyik szervezője volt a diákmegmozdulásoknak, 1848 októberében a légió százados orvosaként Bem József stábjához tartozott. A felkelés bukása után kalandos utakon menekült magyar földre, és Pestre érkezve azonnal felvételét kérte az akkor szervezés alatt álló honvédorvosi karba. Stáhly Ignác, a honvédorvosi kar főnöke dandár-főorvosi beosztást adott Gaálnak, előbb Tiszafüreden, később Egerben tábori kórházi főorvosként működött. 1849 tavaszán - törzsorvosi rangban - Görgey hadseregének kórházi felügyelőjévé és a mozgó tábori kórházak igazgatójává nevezték ki, Görgey Artúr - május végén - főtörzsorvosi rangra emelte. Július végén - augusztus elején (ideiglenes jelleggel) Szeged város katonai főorvosa volt. Nevéhez fűződik annak a "honvédápolók szakszerű kiképzéséről" címet viselt tervezetnek a megfogalmazása, amelynek alapján - igaz, csak az 1880-as évek derekán - megindult a szakszerű magyar ápolónőképzés.

A világosi fegyverletétel után Gaál Gusztáv - ismerve a rá leselkedő veszélyt - török földre menekült, és Vidinben azok közé tartozott, akiknek neve szerepelt a Bécs által kiadatásra követeltek listáján7. Mielőtt török katonai szolgálatot vállalt volna, 1849. szeptember 11-én - Regelsberg bécsi orvos-századossal és Robay János orvos-hadnaggyal együtt - hűségesküt tett Kossuth Lajos előtt, tájékoztatva szándékairól8. 1849. szeptember 23-án felvette az iszlám vallást, és Veli bég néven ezredesi ranggal "vezérorvosi" beosztást nyert. Először az alexandriai katonai kórház igazgatójának, röviddel azután, már 1850 májusában az isztambuli Orvosi Akadémia - az európai orvostudományt oktató - belgyógyásztanárának nevezték ki. Ez utóbbi nagy megbecsülésre ad okot, hiszen ezért az állásért még Bécsből is pályáztak, nem véletlenül váltotta ki ismét a monarchia haragját: az osztrák követ tiltakozása miatt - az akadémiai címek megtartásával - Szíriába vezényelték, és Kmetty György (Hursid pasa) törzsében vezérorvosi tisztséget kapott. Részt vett a krími háborúban, a Karsz várában működő tábori kórháznak volt a vezetője. A háború után újból elfoglalta az Orvosi Akadémia belgyógyásztanári, egyben a központi katonai kórház főorvosi tisztségét is. Hamarosan a török főváros legkeresettebb orvosa lett, a korszerű belgyógyászati szemlélet megteremtője volt a török orvosképzésben.

Letelepedése ellenére sem szakadt meg kapcsolata a bécsi egyetemmel, sőt 1861-ben Bécsben jelentette meg - németül - a Taschenencyklopedie der praktischen Medizin c. könyvét. Jó kapcsolatot tartott fenn a magyar emigrációval, egyik anyagi támogatója volt az isztambuli Magyar Nemzeti Igazgatóságnak. 1862. március 9-én hunyt el Szarajevóban, egy boszniai kolerajárvány leküzdésére szervezett orvoscsoport szemleútján9.

Az isztambuli Orvosi Akadémia tanára lett Hammerschmidt Károly (1800-1874) honvéd törzsorvos is, aki később a törökországi magyar emigráció egyik legnagyobb tudományos tekintélyének számított. Bécsben született 1800. január 11-én, ahol erdélyi származású apja kincstári tisztviselő volt. Erdélyi előtanulmányok után gazdasági pályára készült, elvégezte a bécsi jogi kart, a gazdasági iskolát, az 1820-as évek végén entomológus és a bécsi Landwirtschaftliche Zeitung szerkesztője lett. Közel harmincéves korában kapott orvosi oklevelet Bécsben. Végzése után a bécsi egyetem állattani intézetében előadótanár, az Irgalmas Kórház sebészfőorvosa. 1847-ben a soproni Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén - az akkor orvosi szenzációnak számító - éteres altatásról tartott előadást10.
Az 1848. októberi bécsi felkelés idején ismerkedett meg Bem Józseffel és sebészi teendőket látott el a felkelőknél. A felkelés leverése után neki is menekülnie kellett Bécsből: Bem kíséretében érkezett meg Magyarországra, lépett be a honvédorvosi karba11. Mindvégig Bem seregében működött, törzsorvosként több erdélyi honvédkórházat vezetett12. A temesvári csata után Bem közvetlen kíséretében lépte át a török határt. 1849 októberében Abdullah nevet felvéve Vidinben áttért az iszlám vallásra. Már 1849 októberében tanári megbízatást kapott az isztambuli Orvosi Akadémián, de az osztrák követ tiltakozására - rövid időre - a damaszkuszi kórházban osztották be sebésznek. Itt ismerkedett meg Guyon (Iszmail pasa) tábornokkal, akinek törzsében szolgált Anatóliában, és részt vett a krími háborúban is. A krími háború után kilépett a hadseregből, és az isztambuli katonai kórház belgyógyász főorvosa, Gaál Gusztáv (Veli bég) halála után az Orvosi Akadémia belgyógyásztanára lett (1862), majd 1873-ban az ásványtan és a zoológia professzorává is kinevezték13. Igen széles szakirodalmi munkásságot fejtett ki török nyelven, számos tankönyvet írt és fontos adatokkal gyarapította a Boszporusz vidékének geológiai és zoológiai ismereteit. 1868-ban Isztambulban megalapította a Török Természettudományi Múzeumot, ő vetette meg annak jelentős ásványgyűjteményét. 1874. augusztus 30-án hunyt el Isztambulban, haláláról a magyar újságok is beszámoltak.
Az emigrációs irodalomban gyakran keverik Hammerschmidt Károly és két fivére, József Adolf és Ferdinánd személyét. Hammerschmidt József Adolf (1799-1865) a pesti egyetemen szerzett seborvosi oklevelet, majd Árva megyében működött megyei sebészként. 1849 januárjában belépett a honvédségbe, ahol hadnagy alorvosként szolgált. 1849 júniusában Guyon Richárd délvidéki tartalékseregében zászlóaljorvos, majd augusztusban parancsnokával együtt török földre menekült. Csak 1851-ben vette fel az iszlám vallást és Ali efendi néven szolgált Anatóliában, fivérével, Károllyal együtt Guyon (Iszmail pasa) seregében. A krími háború után magánorvosként működött Izmirben, majd amnesztiát kérve hazatért14 Ugyancsak török földön keresett menedéket a harmadik testvér, Hammerschmidt Ferdinánd Károly (1810-1869) honvédorvos is, aki a pesti orvosi karon szerzett 1838-ban orvosdoktori oklevelet és rövid ideig (1838-1841) Szatmár vármegye helyettes főorvosa volt. 1841-ben belépett a császári hadseregbe, több galíciai helyőrségben szolgált katonaorvosként. 1848 nyarán - századosi rangban - átvételét kérte a honvédségbe és törzsorvosi rangban szolgált Erdélyben. A bukás után ő is török földre menekült, de nem lépett be a török hadseregbe, polgári orvosként működött Várnában. A kiegyezés után amnesztiával hazatért és Brassóban praktizált15. 

  A török hadseregben a legmagasabb rangot Robay János érte el, aki Ahmed pasa néven Egyiptom, majd Irak "vezérorvosa" lett. Eredeti neve Romich volt, és az újvidéki születésű ifjú 1846-ban a bécsi Katonaorvosi Akadémián szerzett orvosdoktori oklevelet, majd Itáliában császári katonaorvosként működött16. A szabadságharcot a 12. huszárezreddel küzdötte végig törzsorvosi beosztásban. 1849 augusztusában Vidinbe menekült, és - félve a kiadatástól - az elsők között lépett be a török hadseregbe. Hamarosan Ahmed pasa néven Egyiptomban, majd Irakban szolgáló seregek vezérorvosává nevezték ki. 1855-ben - 35 éves korában - a bagdadi katonai lázadáskor megölték.

A krími háborúban magas török katonai kitüntetést kapott Schneider Antal (1816-1897) - Hüszejn bég - ezredorvos, aki a bécsi egyetemen szerzett orvosi oklevelet (1840), később Temes vármegye tiszti főorvosa lett. 1848 nyarán előbb a nemzetőrség hadnagy-, szeptembertől a honvédség százados orvosa. Előbb Damjanich seregében szolgált, 1848 decemberében Bem erdélyi csapataihoz vezényelték. Kitűnt személyes bátorságával és leleményességével, így 1849 februárjában - mint kém - fontos információkat szerzett az ellenségről. Ekkor léptették elő főtörzsorvossá, a piski csata után ő kezelte Bem kézsérülését, s a lengyel tábornok ezután csak hozzá volt bizalommal betegségeiben. A temesvári csata után Bemmel menekült Törökországba, sokáig ő fedezte Bem és kíséretének kiadásait. Bem seregében szolgált Damaszkuszban és Aleppóban, Kálazdy Móriccal együtt jelen volt Bem halálos ágyánál is. Schneider élete végéig ereklyeként őrizte Bem halotti leplét.

A krími háborúban az egyik arab hadsereg vezérorvosi tisztségét töltötte be és egyéni bátorságáról is tanúbizonyságot tett: az egyik stratégiai fontosságú erődöt az általa vezényelt rohammal foglalták vissza, amiért magas katonai kitüntetést kapott. A háború után leköszönt katonai rangjáról, mivel az nehezítette a magyar emigrációval való kapcsolatát. Isztambulban telepedett le, és az itt élő magyar emigráció vezetője lett. Ekkor került kapcsolatba Klapka Györggyel, valamint a Garibaldi titkos megbízatásával érkezőkkel. Vagyonát áldozta a szervezkedésre: a Magyar Nemzeti Igazgatóság egyik vezetőjeként szervező munkát végzett az egykori magyar honvédek között az olasz szabadságmozgalom támogatására. A török rendőrség - külpolitikai okok miatt - nem nézte jó szemmel Schneider Antal tevékenységét, és "pénzhamisításban való részvétel" (valójában az olaszok javára gyűjtött pénzt) miatt letartóztatták, és 15 évi várbörtönre ítélték. Az angol követ két év múlva amnesztiát járt ki részére. 1860-ban Korfura ment és ott folytatott orvosi gyakorlatot. Még abban az évben Itáliában a Garibaldi oldalán harcoló magyar légió ezredese lett, és közel nyolcvan ütközetben vett részt.
A kiegyezés után amnesztiakérelmét elutasították, csak Andrássy Gyula miniszterelnök közbenjárására sikerült felvenni a hazatérők névjegyzékére, azzal a megkötéssel, hogy külön esküt kellett tennie az uralkodóra. Hazatérése után Budapesten sokáig rendőri felügyelet alatt állott, a politikai és orvosi tevékenységtől eltiltották. A régi barátok, elsősorban Klapka György segítségével tudott a budai Pénzügyi Igazgatóságon tisztviselői állást nyerni. Jelentős vagyona az emigrációban elfogyott, itthon már csak szerény fizetéséből tartotta el családját. 1897. szeptember 1-jén hunyt el, Budapesten17.
A már említett Kálazdy (Kaufmann) Móric (1819-1875) főtörzsorvos a bécsi egyetemen szerezte orvosi oklevelét (1843), majd a sebészeti klinika asszisztense lett. 1843. március 13-án a bécsi kikötőben az ifjúság nevében köszöntötte Kossuth Lajost és a magyar országgyűlés küldöttségét. 1848 júniusában orvosi állást kért a szervezendő magyar hadseregben: kezdetben a kanizsai, majd a lőcsei és a komáromi tábori kórházakat vezette, 1849 januárjában a VII. hadtest "rendező főorvosának" nevezték ki. Ebben a minőségben számos tábori kórház (Győr, Tata, Bátorkeszi, Perbet, Léva, Nyitra, Martonvásár stb.) szervezését irányította. Ő is török földre menekült, 1849 októberében Bem kíséretében hagyta el a vidini tábort. Bár Szulejmán néven felvette az iszlámot, polgári orvosként követte Bem tábornokot. A polgári orvosi "státus" szabadabb mozgást biztosított számára. Bár mindig Bem környezetéhez tartozott, gyakran fordult meg az emigráció magyar központjaiban, de Kossuth környezetében is feltűnt: a feljegyzések szerint ő is segítette Kossuthot török nyelvi tanulmányaiban18.

A krími háború idején Kálazdy is katonai szolgálatot vállalt, az egyik boszporusz-parti kórház vezetőjeként. A háború után ismét polgári orvos lett, e minőségében élt Isztambulban. Schneider letartóztatása után Krétára menekült, majd Korfuban volt gyakorló orvos. A kiegyezés után amnesztiával hazatért, Gyöngyösön élt haláláig (1875. március 22.)19
Mustárdy János (1779-1858) - eredeti nevén Jean De La Musch - még a napóleoni háborúk idején került francia katonaorvosként Magyarországra. A visszavonuló francia seregtől lemaradva, magyar nővel kötött házasságot. Nevét az 1820-as években magyarosította, és 1836-tól Szilágy-Somlyó megye másodfőorvosi állását kapta meg. Közel a hetvenedik évéhez lépett be a honvédség kötelékébe törzsorvosként, és magyarnak nevelt fiával részt vett a szabadságharcban. Helyőrségi kórházban szolgált, a bukás után török földre menekült és a török főváros francia negyedének orvosaként működött. Innen hívta Bagdadba a magyar születésű Ömer pasa (Láttász Péter), ahol 1858 májusában a török uralom ellen fellázadt arabok - több tiszttel együtt - Mustárdy Jánost is megölték20.

Sok rejtély övezte Dempwolf Adolf (1828-1863) szebeni születésű honvéd hadnagyot, aki élelmezési tisztként 1849 februárjában került Bem erdélyi hadseregébe. A szabadságharc bukása után Vidinben felvette az iszlám vallást, de katonai szolgálatot nem akart teljesíteni. Sok rosszul végződő üzleti vállalkozás után beiratkozott az isztambuli Orvosi Akadémiára, ahol 1854-ben seborvosi oklevelet szerzett, majd valóban belépett a hadseregbe. A krími háborúban Szülejmán binbasi (őrnagy) néven vett részt, hamarosan bég, majd pasa lett. A háború végén az isztambuli katonai kórház parancsnoka és az Orvosi Akadémia sebésztanára volt. Gyorsan ívelő pályáját annak köszönhette, hogy csatlakozott Abdülaziz trónkövetelő csoportjához, akik Abdülmedzsid uralmát akarták megdönteni. A visszaemlékezések szerint a hatalmon levő szultánt Dempwolf mérgezte meg. Ám a trónra lépe Abdülaziz nem volt hálás, sőt megölette a doktort, hogy eltüntesse az "utolsó nyomot" is a hatalomhoz vezető útjáról. Dempwolf töltötte be a legmagasabb orvosi rangot a török birodalomban, bár a hatalom magaslatán igen rövid ideig tartózkodott21.
Nagyobb azoknak a száma, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek a török birodalom területén. Ezek többsége idővel Nyugat-Európába távozott, vagy amnesztiát térve visszatért Magyarországra. Némelyek később a Garibaldi oldalán harcoló Magyar Légióhoz csatlakoztak, közöttük a milánói születésű Heinczmann (Heitzmann) Ágoston (1817-1900) törzsorvos. Apja császári tisztként szolgált Itáliában, így iskoláit Milánóban és Bécsben végezte. Az utóbbi helyen szerzett 1847-ben orvosi oklevelet, végzése után Zágráb tiszteletbeli főorvosa és táblabírája lett. 1848 nyarán jelentkezett honvédorvosnak: előbb egy lovasezrednél, később az aradi kórházban főhadnagy, 1849 februárjától Sárkányra magyarosította nevét. 1849 tavaszán a pécskai, majd a péterváradi honvédkórház parancsnoka, Pétervárad feladása után Izmirbe menekült, 1851-ben Kossuthtól ő köszön el a magyar emigráció nevében. Ezután felváltva Török- és Franciaországban élt, a Magyar Nemzeti Igazgatóság egyik vezetője volt. Schneider és Fontana Fermo letartóztatása után Torinóba menekült, a Magyar Légió főorvosaként küzdötte végig az olasz egységért vívott harcot. Sokáig foglalkozott azzal a gondolattal, hogy kivándorol az Egyesült Államokba, de végül 1867-ben amnesztiát kérve hazatért, s Zomboron folytatott orvosi gyakorlatot haláláig (1900. február 11.)22.

Sárkány-Heitzmann sorstársa volt Törökországban és Itáliában Adliczer Antal hadnagy-alorvos, aki orvosi oklevelét Bécsben szerezte 1846-ban. Császári katonaorvosként több ausztriai helyőrségben működött, de 1848 nyarán átvételét kérte a honvédségbe. A délvidéki frontokon volt honvédorvos, a szabadságharc bukása után Törökországba menekült, ahol nem vette fel az iszlám vallást. Polgári orvosként Isztambulban több követség orvosa lett. 1862-ben már az itáliai Magyar Légió orvosa, a Légió feloszlatása után Egyiptomba távozott és Alexandriában működött. 1898-ban halt meg23.
A törökországi emigráció igen érdekes egyénisége volt Fontana Fermo (1825-1863) bolognai születésű és a pesti orvosi karon diplomát szerzett orvos, aki 1848 őszén lépett be a honvédségbe. 1849 januárjában - századosi rangban - rendező főorvosként működött a fővárost feladó alakulatoknál. Nem sokkal később az Olasz Légióba osztották be, honfitársaival küzdötte végig a magyar szabadságharcot. Vidinben a török kórházban ápolta a magyar honvédeket, Kossuth bizalmasai közé tartozott. 1849 decemberében Kossuth levelét vitte Belgrádba Czajkowskihoz, a lengyel emigráció szerbiai megbízottjához, de gyakran vették igénybe diplomáciai szolgálatait. Magánorvosként élt a török fővárosban, szoros kapcsolatot tartott a magyar emigrációval és Garibaldi törökországi megbízottjaival. Az egyik toborzója volt az olasz garibaldista seregnek, amiért a török hatóságok letartóztatták és 10 évi várfogságra ítélték. Ott halt meg 1863-ban tüdőbajban24.

Az egykori honvédorvosok törökországi tevékenysége a magyar szabadságharc és az emigráció színes mozaikját képezi. E magyarok életükben gyakran keveredik a kalandos és a hazafias elem, mégis sokáig nem szóltak sorsukról.
JEGYZET
1 Horváth M.: Magyarország függetlenségi harcának története. Genf, 1867. I-II. köt. - Zétény Gy.: A magyar szabadságharc honvédorvosai. Bp. Egyetemi Nyomda, 1948. - Bernstein B.: Az 1848/49-es magyar szabadságharc és a zsidók. Bp. 1898. - Veress S.: A magyar emigráció Keleten. Bp. 1878. I-II. köt. - Jánossy D.: Magyar emigráció Törökországban. Bp. 1899. - Áldor I.: Vázlatok az emigráció életéből. Bp. 1870. - Berzeviczy A.: Visszaemlékezések 1849-re. Török-Magyar Almanach, Bp. 1915.