Szégyen Magyar

Kovács Gábor

A TÁLTOS ÉS A PRÓFÉTA– Magyarság a krisztusi hit fényében –2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás

«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

Az őstörténeti elméletek, a legfantasztikusabbnak tűnő «csodabogarak» megalkotói éppen a tudományos alapok (a módszertan) tekintetében vétenek, s emiatt építményük a tudomány szigorú szabályait következetesen számon kérő kritika súlya alatt többnyire kártyavárként omlik össze.

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre.

Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is; a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

A kabarok soraiban különböző segédnépek is csatlakoztak a magyarokhoz: az iráni nyelvű mohamedán khorezmiek (magyarul kálizok). Ők lettek később a magyarországi mozlimok (szaracénok, böszörmények) egy része. (A másik rész az alánok-jászok.) Besenyők is csatlakozhattak.

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt, Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb.

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának. Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a Gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

Ott vágtat a gyönyörű állat, nyomában két gyönyörű herceg lovagol.
‘Huj, huj!’ üvölti Hunor herceg, ‘Hajrá!’ kiáltja Magor.
Vágtat a láng-agancsú szarvas, ligettől ligetig, értől érig,
nyilak zúgnak, de nem találják, tajtékos paripák el nem érik.

‘Huj, huj!’ Vágtat Hunor és Magor. ‘Hajrá!’ Lovaik véknya vérzik.
Vágtat a nap-homlokú szarvas, vadonról vadonra, bérctől bércig.
Határok hajnalodnak, síkságok elmaradnak, szelek tépik a fákat.
Csillagok csodálkoznak, sirályok siránkoznak, amerre a két fiú vágtat.

Köd gomolyog, csapkod a tenger. A szarvas a vízre kifut.
‘Huj, huj!’ Vágtatnak utána a háborgó hab színén a gyönyörű fiúk.
‘Hajrá!’ Had ébred, lándzsa csillog, fegyverrel fogad a part.
Hunor kezében körbe sújt a bárd, Magor öklében villámlik a kard.

Vert sereg omlik, asszonyok zokognak, a vének a városok kulcsait hozzák.
Hunor haragos, Magor mogorva. Hallgatva kémlelik a róna hosszát.
‘Amott, amott!’ A láthatáron lángként lobog a karcsú alak.
‘Huj, huj!’ A paták mennydörögnek. ‘Hajrá!’ A vadászok tovább viharzanak.

A Vereckei–hágón a nyihogó méneket vesszővel ütik-vágják.
Lángban a határ köröskörül! Lóval ugratják át a máglyát.
Bölény bődül vagy medve mordul – ‘Gyere csak, ha van hozzá merszed!’
Tiszán gázol, Dunán úsztat át a két diadalmas, gyönyörű herceg.

‘Ott, ott!’ Szalad a szarvas, agancsai közt viszi a Napot –
‘Huj, huj!’ Mögötte az üldözők hajszája robog –
‘Hajrá!’ Nyíl szisszen, összeesik, elérik, elvágják a torkát,
megnyúzzák, kibelezik, sütik a húsát tűzön a hunori-magori hordák –

De hol van agancsából a láng? Mi történt? Valami vár még?
Mi az ott? A ködben? Ami rezdül? A mozgás? Az a fény? Az az árnyék?
Utána, utána! A két herceg a lovakra vagdal.
Fut a szarvas, agancsai közt a tündöklő Nappal!

Futnak a paripák, nyomában a rejtelmes Lángnak.
‘Úgyis elérlek’ – mondja Hunor – ‘s akármi vagy, lángoló darabokra váglak.’
Futnak a paripák, nyomában a Megfoghatatlan Tűznek.
‘Ó titok’ – mondja Magor – , ‘érj utol engem, aki űzlek!’

‘Huj, huj!’ Mögöttük dobogva vágtat kun, besenyő és mongol.
‘Hajrá!’ Ozmánok, németek és oroszok vad nyargalása tombol.
És száguld a gyönyörű szarvas, nyomában két gyönyörű herceg lovagol.
‘Legyőzlek!’ üvölti Hunor herceg. ‘Ó győzz le!’ kiáltja Magor.

Láttatok engem? Az arcom Hunor arca. Ki vagyok én? Az arcom Magor arca.
‘Huj, huj!’ Énbennem fut a szarvas. ‘Hajrá!’ Énbennem dübörög a hajsza,
amikor álmatlanul fekszem, s a szívem zakatol, zakatol, zakatol.
‘Megfoglak!’ röhögi Hunor herceg. ‘Érints meg!’ zokogja Magor.

(Szerkesztői beszúrás: T. Kovács úr, engem a nevetés fogott el, és sajnálatot éreztem az Ön szenvedése láttán, amikor már azt semtudja mit írjon, csak a kéjlakáj publicista szerepét teljesíteni tudja!) 

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Mit mond a táltos?

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerősítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerő is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar ősvallást leírja. Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfőbb Lény» ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek «praktikusabb» kultuszának. Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzőknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységről», amelyet állítólag az ősmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Tisztelni kezdik Markiont, a 2. század antijudaista eretnekét. Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerű megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelődésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetően antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

Minden jog fenntartva.
© Copyright by Kovács Gábor, 2003