Iráni - Szkíta - Turk közös múltunk

A magyarság eredetére vonatkozó régészeti, nyelvészeti, etnográfiai és embertani kutatások azonban jóval árnyaltabb és igen összetett képet rajzolnak ki.
Ma már a legtöbb kutató (különösen a régészek és az antropológusok) elfogadja, hogy a honfoglaló magyarság embertani jellege, valamint kultúrája is inkább az iráni és szkíta hagyományokat is őrző, közép ázsiai „törökös” népességekkel mutat hasonlóságot.

A tudományos kutatások eredményeitől függetlenül - a tudósoktól az egyszerű emberekig - évszázadok óta foglalkoztatja a magyarságot a távoli idők homályába vesző eredetünk kérdése. Ezért érthető, hogy az ősmagyarságra vonatkozó különböző vándorlási és őshaza-teóriáktól függetlenül újra és újra felbukkannak a Föld legkülönbözőbb pontjain élő ősi magyarokról szóló híradások, több-kevesebb (általában inkább az utóbbi) igazságtartammal bíró beszámolók. Legtöbb esetben a véletlen hasonlóság fordul elő (népnevünkhöz hasonló csengésű nevek, hasonlóan hangzó törzs elnevezésekkel stb.) illetve az utazót magával ragadó romantikus lelkesedés által felerősített szubjektív élményekről van szó. Az esetek egy részében pedig a nem túl régi időkben a különböző tájakra került magyarság maradványairól beszélhetünk. Természetesen nem kétségbe vonva némelyik híradás jelentőségét.


A baskírok, a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, a kaukázusi balkárok, krími tatárok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, hogy egyes nemzetségeik szoros kapcsolatban állnak a magyarsággal.


Ezen mondák sok hasonlatosságot mutatnak a legrégibb magyar mondakinccsel. Közös elemük, hogy mindannyian megemlítik, hogy valamikor régen a nyugatra költözött "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származnak. Több török népcsoport, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják.


A kazak törzsek egy része nemcsak a magyarországi kunoknak, hanem a magyarságnak is közeli rokonai. A mai Kazak Köztársaság és Üzbekisztán történelmi elõdeinek számító kazak és üzbég kánságokat 92 törzs alapította a XV-XVI. században. Ezek egyike a középkori krónikák feljegyzései szerint a magyar törzs volt.


A keleten maradt magyarok keresése már a X. században elkezdődött és két népcsoport hosszú időn keresztül tarthatott fenn kapcsolatot egymással. VII. Bíborbanszületett Konstantin említi, hogy Tormás, Árpád fejedelem dédunokája közli vele, hogy "küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket". A X. századi török volgai bolgárok kereskedőcsoportjai folyamatosan közöltek híreket Belső-Ázsiából. A XI. században a Kazár Birodalom területére költözött kunok jó kapcsolatokat tartottak fenn Belső-Ázsiával. Julianus barát 1235-36-os útja alkalmából a keleten maradt magyarok keresése közben sok információt szerzett Belső-Ázsiáról.


A vallon származású Rubruk 1243 húsvétján a mongol nagykán udvarába került, és visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az odasereglettek között magyarok is voltak. Magyarországi Illés (Elias Hungarus) 1340-ben érkezett vissza Avignonba a mongoloktól. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) Khambalikban (a mai Pekingben) is járt, öt évet töltött a mongolok között és 1346-ban érkezett vissza Európába. Escandeli Máté (Mateus Escandel) Kína belsejéig jutott el ahol 1399-ben halt meg. A kínai magyar misszió az 1600-as években tevékenykedett Pekingben; kiemelkedő alakja Schall atya volt, akinek 1665-ben jelent meg a Historia narratio című műve. 1623-ban II. Apafi Mihály udvari káplánja Johann Grueber volt, aki miután Kínában járt a nagyszombati egyetemen Belső-Ázsiáról adott elő.


Zalánkeményi Kakas István és Tectander György belső orosz területekről adtak hírt (1516-26 között), Hatvani Turkoli Sámuel Nagy Péter cár szolgálatába állt és a Krim-i falvakról adott tudósítást, "melyekben magyarul beszélnek". Orlay János (1770-1829), majd követője Nagylaki Jakcsics Gergely 1804 tavaszán a kaukázusi magyarokhoz jutott el. Egy Szabó nevezetű nazarénus hittérítő 1805-1822 közötti bagdadi útja során "több milliónyi ázsiai magyarról" szerzett tudomást. Ógyallai Besse János (1765-1841) a Kaukázusban maradt szavárd magyarok között járt, de mivel kutatásainak eredményeit az osztrák kancellária nem fogadta el, útleírását Franciaországban adta ki.


Márlaki Jerney János Zichy Jenő (1837-1898) expedíciói 1895 és 1898 között irányultak Perzsia, Oroszország és Kína felé. Zichy Jenő Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvésszel, Szádeczky-Kardoss Lajos történésszel, Wosinszky Mór régésszel, Pósta Bélával, Jankó Jánossal, Pápay József nyelvésszel munkálkodott együtt. Az expedíció Mongóliában "a székely rovásírásra emlékeztető sírfeliratokat" talált. Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Széchenyi Béla, Stein Aurél élete nagy célját látta a testvérek keresésében.